Családi kör a moziban: drogosok, alkoholisták és visító nők bokszmeccse
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2014.01.26. 11:20 | Frissítve: 2014.01.27. 08:46
Augusztus Oklahomában: sztárokkal teli, erősen teátrális film, melynek jeleneteit szinte felperzselik a heves érzelmek. Kritika.
Ha emlékeznek még a Hair-re, emlékeznek arra is, hogy mekkora sajnálattal vegyes derültséget vált ki Berger hippi társulatának körében az, hogy a vietnami háborúba készülő új barátjuk, Bukowski Oklahomából származik. A döntően farmerek lakta, az észak-amerikai középnyugaton fekvő vidék nem tartozik a legélhetőbb amerikai államok közé, végtelennek tűnő síkságaival és szélsőséges időjárásával mindig inkább taszította, mint vonzotta a boldogulásukat keresőket – elég, ha Steinbeck Kaliforniába menekülő földműveseit idézzük emlékezetünkbe (Érik a gyümölcs, 1939).
John Wells filmjében sem a legszebb arcát mutatja a vidék: a rekkenő augusztusi hőségben száll a finom, sárga homok és szinte remegni látszik a levegő. A kiégett tarlókkal borított síkságon végigsikló szem föld és ég találkozását is látni véli. Az egyhangú, vigasztalan vidéken egy magányos autó robog a Weston család rezidenciája felé, annak hírére, hogy a család feje kisétált az ajtón, és azóta sem tért vissza. A hetvenes éveiben járó Beverly Weston (Sam Shepard) T. S. Eliot egyetlen mondatát („Az élet nagyon hosszú.”) hívja segítségül a film elején annak érdekében, hogy érzékeltesse, kimondhatatlan fáradtságot és kiábrándultságot érez. Alkoholfüggőségéről sem felejti el tudósítani a nézőt, s arról a megállapodásról, amit a feleségével kötöttek: míg Violet (Meryl Streep) tablettákat szed, ő iszik. A szebb napokat is látott tanító-író ember három lánygyereket nevelt fel a feleségével, ám az élete céltalanná vált azzal, amikor a kedvence, Barbara (Julia Roberts) elmenekült a szülői házból. Legalábbis Violet ezt állítja, akinek meg az fáj, hogy Barbara az ő rákos megbetegedésének hírére nem jött haza, az apja eltűnését hallva viszont azonnal autóba ült a férjével, Bill-lel (Ewan McGregor) és a lányával (Abigail Breslin).
A feszült várakozás pillanatait azután a seriff érkezése töri meg, aki egy holttest azonosítására kéri meg Barbarát. A gyanú beigazolódik: az egyik folyó völgyében Beverly holttestét találták meg. A temetésre megérkezik Violet testvére, Fae néni, és másik két lánya a hozzátartozókkal egyetemben, és bár a hangulat kellően gyászos, a vélt-valós sérelmeket senki sem tudja félretenni a halotti tornak szánt családi vacsorán sem. Csörög a mobil az ima közben, elhidegült házaspárokról és drogfüggőkről hullik le a lepel, azután a padlón elkezdődik az asszonyboksz óriási visítozás közepette. A néző meg közben azt reméli, Beverly Weston már rég behunyta a szemét odafent.
A szívszomorító családi dráma még akkor is célba talál, ha indokolatlan túlzásokba fordul néha. Kemény és gonosz nők összecsapásaitól hangosak a jelenetek, a férfiak szinte csak asszisztálnak.
A néző önkéntelenül is kutatni kezd már az első negyedórában: Hol van a bajok gyökere? Honnan, vagy kitől fúj a legdermesztőbb, minden hajót zátonyra futtató szél?
Aki a stáblistára pillantva attól kezdene tartani, hogy az erős színészgárda agyonnyomja a filmet, azt megnyugtatom, erről nincs szó. A Broadway-en évek óta nagy sikerrel futó színdarabban mindenki (Streep, Roberts, McGregor stb.) tanúsít némi önmérsékletet, vagy más szóval: a túljátszott pillanatok nem mennek a mű egészének rovására. És ha már az önmérsékletnél járunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a rendező magatartását sem, aki sokat bíz színészeire és csak néhány, jellemző oklahomai „hangulattal” toldja meg az alapszínművet. Drasztikusan semmit sem változtat, inkább csak képileg erősít rá a rituális tányértöréssel és a tettlegességig fajuló ellentétekkel tarkított jelenetek nyomasztó kavalkádjára.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)