A távoli jövő emberselejtjét a közeli jövő hóhérjai tüntetik el
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.10.07. 11:05 | Frissítve: 2012.10.07. 20:35
Bár a Looper – A jövő gyilkosa jóval gyengébb lábakon áll, mint a Mátrix, meghökkentő és zavarba ejtő momentumokban nem mutatkozik hiány. Kritika.
A jövő már elkezdődött Rian Johnson mozijában, aki 2074-ből küldi vissza a leselejtezett ember egyedeket filmünk idejébe, 2044-be. A jövő maffiájának szennyesét takarítják el a bérgyilkosok, akik a piszkos munkát megadott időben és helyen, szép summa ellenében végzik el. Tudatában vannak annak, hogy a körük bármikor bezárulhat, azaz visszakaphatják saját későbbi önmagukat likvidálásra. A lelki erő próbája ez, hisz van, aki futni hagyja 30 évvel idősebb énjét. Ekkor lép akcióba a maffia rendőrség, mely hajtóvadászatot indít ugyanannak az embernek a két énje után. Az egyik bérgyilkos, a fiatal Joe (Joseph Gordon-Levitt) köre is bezárulni látszik egy napon, amint a „csomagban” önmagát kapja vissza.
Rian Johnson filmrendező biztos kézzel rajzolja meg az alapokat: előbb a bérgyilkosok feladatának lényegét vázolja, majd hozzáadja a szükséges körítést, hogy jobban lássuk, mi mennyit ér, ha 2044-ben mérlegre kerül. Az utcákat nyomorgó koldusbandák népesítik be, néha feltűnik egy földközelben repülő jármű és luxusautó, beljebb luxus lokálok és lakótelepi egyhangúság. A bérgyilkos külön „állatfaj”, valódi romboló típus, aki nem csak a rábízott halálraítélteket, hanem önmagát is pusztítja. Jelenlegi főnöke, Abe (Jeff Daniels) a nyomorból emelte ki Joe-t azzal, hogy puskát adott a kezébe, s ezzel „irányt adott” az életének – ahogy a felnőtt férfi később interpretálja.
Bár a piszkos munka busás haszna ezüstben szépen gyűlik a padlózatba ágyazott széfben, hasonló ütemben silányodik a személyiség, s a morális kvalitások romlása megállíthatatlannak tűnik. Hit és perspektíva nincs – és talán sohasem volt – drogos álmok, férckapcsolatok és luxusszolgáltatások töltik ki a két lövés között tátongó űrt. A lélek egyetlen menedéke egy hangulatos reggeliző hely és a benne dolgozó, franciaajkú pincérlány – a visszatérő kép egyértelműen jelzi, még nincs minden veszve. A szeretet, a gondoskodás, az odafigyelés a váratlan hajsza következményeként költözik be Joe életébe, s bár kimondva nincs, érezzük, hogy gyökeresen átalakítja a hóhér személyiségét. Ez a momentum végül reményt ad a múltban, ami fából vaskarikának tűnhet, a film saját, belső logikája szerint mégis működik.
A rendező tíz éve dédelgette az egymást és önmagukat likvidáló bérgyilkosok alapötletét, ami – állítása szerint – a Philip K. Dick-regények hatására pattant ki a fejéből. Míg a promóció az időutazást sulykolja, a lényegi elem mégsem ez. Rian Johnson inkább arra kíváncsi, hogy legyőzhető-e az emberi önzés. Önálló, saját belső törvények szerint működő filmes „mini-univerzuma” távolról sincs olyan aprólékosan felépítve, mint az etalonnak tekinthető Mátrix világa, mégis hasonló zavarodottságot és szédülést kelt a nézőben. A gondolati alátámasztás is jóval gyengébb lábakon áll, meghökkentő és zavarba ejtő momentumokban mégsincs hiány.
Az utóbbi években egyre gyakrabban foglalkoztatott Joseph Gordon-Levitt, aki például A kulcsfigura című lélektani drámában vagy a legutóbbi Batman-filmben is kitűnt játékával, ezúttal megint összetett feladatot kapott. A mellett, hogy egy szétcsúszott bérgyilkos megszemélyesítését bízták rá, meg kellett teremtenie a fiatal Bruce Willis illúzióját. Az alakítását látva nem fogunk csalódni – ami többek közt alapos felkészülésének az eredménye –, a sminkmestert viszont nem győzzük majd kárhoztatni azért, hogy túllőtt a célon: szegény Lewitt inkább hasonlít egy droidra, mint az ifjú Willis-re.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)