A Tankcsapda-sztori, ahogy az egykori menedzser látja
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2016.07.10. 10:08 | Frissítve: 2017.11.07. 09:28
Debrecen – A rendszerváltás körüli időszak egyik első profi menedzsere, Kémeri Péter könyvet írt a zenekarról. Kritika.
„1999 augusztusa, egy borongós és esős nap estéje. Szemtől szemben álltam az ország akkor már egyik legnagyobb rockegyüttesének az énekesével, a Tankcsapda frontemberével. A zenekar negyedik tagja és tulajdonosa voltam mint koncertszervező-menedzser. 10 év kemény munkájával végre elértük, hogy a legnagyobbak közé emelkedtünk, és kezdett igazán beindulni a szekér. Ekkor az énekes elém állt, és azt mondta: „Már nem vagyok »szerelmes« beléd, nem akarok többé veled dolgozni.« Addigra már csak ő és én maradtunk az alapító tagok közül. Aznap este felbomlott a barátság, darabokra hullott számomra egy 10 évig dédelgetett álom, szertefoszlani láttam a zenekarban addig képviselt elveket...”
Így kezdődik az új rockkönyv. Sarockba szorítva: a menedzser. Ez a címe. Nem éppen egy lányregény, viszont sok mindent elárul a hazai rockzene kőkemény világáról, amit farkastörvények uraltak mindig is. Ha valakinek elsőre nem ugrana be – pedig a Tankcsapda-fanoknak elvileg kötelező lenne tudni… –, Kémeri Péter neve éveken át összeforrott a zenekarral. Amikor 1989-ben egy Buzsik György nevű dobos, egy Lukács László nevű fiatal és ambiciózus rockénekes, meg egy Tóth-Laboncz Attila nevű basszeros (aki mellesleg tehetséges költőként indult) zenekart alapított világra szóló tervekkel, Kémeri Péter a csapat koncertszervezője, menedzsere volt. Egy évtized után kikerült a bandából. Hogyan, miért? Milyen körülmények között? Mi vezetett ide? Mindez kiderül a Sarockba szorítva: a menedzser című kötetből, melyet Kémeri Péter és Kenyeres Attila (a Meghamisított valóság – A médiamanipuláció titkai című kötet szerzője) közösen jegyeznek.
Nem akármit tettek le az asztalra: egy elképesztően pörgős, lendületes, élvezetes olvasmányt. A sztori ott indul, amikor még nemhogy internet, Facebook és Twitter nem volt, de még számítógépek sem nagyon. Sőt: mobiltelefonok sem. Viszont a srácokban dúlt a tenni akarás, és nem elégedtek meg azzal, hogy sztárok szeretnének lenni, hanem hajlandóak voltak melózni is érte. Mentek, ragasztották a plakátokat, lenyomták a koncerteket, élték a rockzenészek hangos és nem mindig sima (meg tiszta) napjait.
A könyv regényszerűen izgalmas. Kendőzetlenül mutat be egy olyan korszakot és egy olyan világot, amiről sokan azt gondolják, csak a sikerről, a pénzről, meg a csillogásról szól. Persze, az is része volt olykor. Meg a kőkemény meló. Hatalmas bulik: eszeveszett, óriási koncertek, aztán őrületes partik, melyek olykor durva véget értek a szállodában. Mint a könyvben olvashatjuk, olyankor általában a menedzser volt az az ember, aki rendezte a számlát a lezúzott csapok, szétvert vécék után. Meg az is, aki igyekezett minél jobb feltételeket kötni a csapat érdekében. Tárgyalt, alkudozott, intézte a nyomdát, a technikát, mikor mit kellett. Volt, hogy fesztiválok szervezésébe is beszállt. Ha ellentétek adódtak házon (azaz bandán) belül, igyekezett kezelni. Ahogy a könyvből kiderül: tolta a szekeret ezerrel.
Kémeri Péter jól ismeri a rock világát, kívülről is, belülről is, volt része benne. Nagyon sok zenésszel, menedzserrel, kiadóval dolgozott együtt, tíz év alatt megismert mindent és mindenkit a szakmából. A csúcsra jutott, amikor kikerült a bandából. Nem ő volt az egyetlen, hiszen a hajdani csapatból ma már csak Lukács László van a zenekarban. És a többiek? Mi lett Labival, aki ma a Benzinben játszik? Hova tűnt Buzsik György, az első dobos, aki annak idején otthagyta az állását, hogy a Tankcsapda főfoglalkozású dobosa legyen? Ki volt az az Elek Ottó? Emlékszünk még rá?
A kötet olyan kérdéseket is felvet, hogy amikor Kémeri és Lukács elváltak egymástól, mennyire volt nagy sztárzenekar a Tankcsapda akkor? Ismeretlen csapat voltak tíz év után, vagy befutott, elismert rockzenészek? Mi motiválta a szakítást? Törvényszerű volt? Mi állt mögötte? Pénz, emberi dolgok? Hogyan élte meg Kémeri, a menedzser, akiről a Sziget Fesztivál alapítója, Gerendai Károly azt mondta: ő volt a rendszerváltás körüli időszak egyik első profi menedzsere? Mit csinált, amikor véget ért számára a Tankcsapda-sztori?
Őszintén, nem fröcsögve mesél Kémeri Péter arról, hogyan élte meg a Tankcsapdával töltött éveket, és azután mit kezdett aztán magával, kikkel dolgozott, kiknek segített befutni, milyen fesztiválokat menedzselt. Aki látta nemrégiben a Lévai Balázs rendezte Tankcsapda-filmet, A három rohadék rockcsempész című mozit, bizonyára érdeklődéssel veszi a kezébe ezt a könyvet. Ugyanazt az arcát mutatja meg a hazai rockzenének és a körülményeknek: csak egy másik szemszögből. Kémeri nem kertel, akár a Tankcsapda-sztorit bontja ki, akár magáról mesél, a saját életéről, egy tragikus szerelemről, elképesztően durva élethelyzetekről, néha szinte lehetetlen szituációkról.
A könyvből nemcsak a magyar valóság utóbbi három évtizedének képe rajzolódik ki, de a végén leckét is kap az olvasó arról, hogyan működik a rockipar. (Mondhatni, a kötet árában benne van egy menedzserkurzus is…) Jó döntés volt úgy összerakni a kötete, hogy nem egy betűfolyam ömlik ránk, hanem a folyó szöveget megtörik visszaemlékezések, sztorizások. A legtöbbet talán Fazekas Krisztián, a Replika és a Necropsia gitárosa mesél, aki szintén nyakig benne volt a rock világában. De feltűnnek a hasábokon többek között Lovasi András (Kispál és a Borz, Kiscsillag), Szendrey Szasza Zsolt (Action, Sex Action, Zorall), Abaházi Csaba (Sing Sing), Jávorszky Béla (Kovalsky meg a Vega, Local Face), Axel (Kerozin), Váradi Ferenc (rockújságíró) gondolatai is.
Borítékolható: lesz, aki azt mondja majd, ugyan már, ki is ez a Kémeri és mit akar ezzel a könyvvel, miért éppen most állt elő ezzel a sztorival, és hogy akkor itt biztosan köpködés, meg hörgés lesz. Az ítélkezés előtt azonban érdemes legalább egyszer kézbe venni ezt a könyvet. Aki ezt megteszi, az nem is fogja tudni letenni.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)