A fél univerzumon átutazik Brad Pitt, hogy megértse önmagát
Szerző: Magyar Evelin | magyar.evelin@dehir.hu Közzétéve: 2019.09.21. 10:05 | Frissítve: 2019.09.21. 10:12
Debrecen – Az Ad Astra újabb bizonyítéka a színész karizmatikus tehetségének: induljunk el vele a hosszú útra! Kritika.
Jó év közepén jár Brad Pitt: fergetegeset alakított a szótlan, kutyájával szoros kapcsolatot ápoló mindenesként Tarantino újdonságában, a premier után néhány héttel pedig már új film főszerepében tűnik fel a mozikban. Az Ad Astra – Út a csillagokba című űreposzban nyújtott teljesítménye pedig minden várakozást felülműlóan tökéletes: ilyen kifejező, határtalan szomorúságról árulkodó tekintetet ritkán látni a vásznon.
Ad Astra - Út a csillagokba
Szinte nap mint nap arról hallunk, hogy bolygónk a pusztulás felé sodródik: nem is csodálkozhatnánk azon, hogy a filmkészítők rendszeresen a sztratoszférán túlra pillantgatva keresnek válaszokat, kiutat, megoldást. De egyértelműen jóval korábbra tehető ez a kifelé tekintés kezdete: már az első trükkfilmek egyike, az Utazás a Holdba is távoli vidékeken kalandozott. Viszont míg régen a kíváncsiság, a tudományos álmodozás hajtotta erre a tájra a filmes fantáziát, manapság már az emberiség fennmaradásának problémaköre kerül előtérbe.
Nincs ez másképp az Ad Astra esetében sem. Viszont ami igazán különlegessé teszi James Gray legújabb rendezését, hogy nem az akciófilmes "mentsük meg az emberiséget" ideált erőlteti, hanem az egyéni érzések, kötődések az igazán fontosak. Ezen a szinten pedig sok szállal kötődik a remek tavalyi Ryan Gosling-filmhez, Az első emberhez, amely Neil Armstrong belső utazásának és feloldódásának csodálatos lenyomata. (És akkor a rendkívül népszerű Interstellart, vagy a Matt Damon-féle Mentőexpedíciót még nem is említettük.)
Roy McBride (Brad Pitt) hősként tisztelt, évtizedekkel korábban eltűnt édesapja nyomába ered, megjárva a Holdat, a Marsot.
Viszont korántsem az a legfontosabb elem, hogy rálel-e, él-e még Clifford McBride, hanem az apa-fiú kapcsolat problémakörét boncolgatják számos szempontból. Miért hagyott itt, miért nem tisztelte édesanyámat, miért vállalt családot, ha csak a Földön kívüli élet izgatta igazán? – teszi fel sorra a kérdéseket főhősünk, akinek nem kis utat kell megtennie ahhoz, hogy felnyíljon a szeme a korábban csak sejtett (de elnyomott) válaszokra.
Mindez történik gyönyörű képek és zene kíséretében: a magány szomorúan szép csendje nyomasztóan nehezedik a nézőre, aki szinte örül annak, amikor a brilliáns zenei aláfestések egy pillanatra elhalkulnak.
Átérezzük ilyenkor az űr hangtalanságát, a kitartás végtelenségét, az elnyomott indulatok és düh pedig feloldódik.
Max Richter zeneszerző kézjegye nélkül egyértelműen kevesebb lenne a film, minden mozzanathoz, pillantáshoz, tragédiához vagy örömhöz könnyed finomsággal kapcsolódik zenéje, feltéve az i-re azt a bizonyos pontot.
Érdemes-e mindent feláldozni egy álom kergetéséért, egy keserűnek ígérkező újabb találkozás reményében? Nem minden esetben, az Ad Astránál viszont egyértelműen igen. A lassú tempójú, meditatív, befelé néző kalandozás után egy könnycseppet facsar csak ki a váratlan pofon: a legszebbet, a legtöbbet mondót. Brad Pitt alakítását sokáig emlegetni fogják még a műfaj rajongói: gyönyörű szomorúság ez – de a vidámabbá válás esélye is megvan benne.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
Downton Abbey: rajongóknak kötelező mozi született | 2019.09.14 |
Visszatér Stephen King horrorbohóca | 2019.09.07 |
Aki bújt, aki nem, jövünk ölni | 2019.08.31 |
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)