Dehir

Kritika | Kultúra | Zene

A chili paprika jótékony hatásai – Berlinben sem maradt szem szárazon

Berlin – Jöttek, láttak és győztek. Ami csak belefért, azt megmutatta magából a Red Hot Chili Peppers, mely I'm with You című turnéjának egyik állomásán, Berlinben is azt hozta, amit mindenki várt tőlük. Színpompás kaliforniai rockot egy jó nagy adag pattogós funkyval megfűszerezve. Kritika.

A kaliforniai funk-rockerek eddig még nem adtak koncertet Magyarországon, s minden bizonnyal a közeljövőben nem is tervezik azt, hogy beteszik a lábukat hozzánk. Valamiért nem szeretik hazánkat (a pletykák szerint azért, mert Magyarország az élen áll az illegális letöltésekben). A magyar közönség azonban imádja a Red Hot Chili Peppers-t, s azért, hogy lássák kedvenceiket, még arra is hajlandóak, hogy jó messzire elutazzanak. Évek óta így megy ez, ezúttal én sem bírtam tartóztatni magam – bár soha nem voltam elvakult RHCP rajongó –, ennyi idő és számtalan különleges DVD-felvétel megtekintése után úgy döntöttem, nyakamba veszem a távolságot, és elcsípem Berlinben a zenekart.

Már a belépőjegyek megváltása is érdekes volt, hiszen eleve csak az interneten lehetett hozzájutni a tikettekhez, az O2 World aréna előtt így hiába próbálkoztak a reménykedők. A belépők névre szóltak, ráadásul a bejáratnál kétszer is ellenőrizték a szervezők, egyezik-e a vásárló neve a jegyeken szereplővel. A bejutás sima és kulturált volt, ami talán annak is betudható, hogy a magyar szokásoktól eltérően nem kettő vagy három ajtón, hanem mindjárt hét bejáraton engedték be a népet.

A koncert előtt még arra is volt időnk, hogy gyorsan meglátogassuk a sörpultot, ahonnan három euróért juthattunk hozzá a friss nedűhöz; az árból aztán poharanként egy eurót visszakapott az, aki volt olyan rendes és visszaszolgáltatta a műanyagpoharakat.

Az O2 World aréna a Papp László Sportarénát és a Főnix Csarnokot juttatta eszembe, talán kisebb is volt valamelyest az előbbinél, így nem volt meglepő, hogy pillanatok alatt dugig megtelt. A közönséget a Foals nevű angol pop-rock formáció melegítette be, visszafogott sikerrel. A szinte mérnöki pontossággal kezdő Red Hot Chili Peppers-t azonban olyan kirobbanó erővel fogadták, hogy abba az összes fal beleremegett. Főleg akkor, amikor megjelent a nagy kedvenc, Anthony Kiedis énekes. Azonnal beindult a funky-őrület, elsőként máris az új lemez egyik legjobbja, a Monarchy of Roses csendült fel, melyre nyüzsgő hangyabolyként indult be a tömeg, az igazi extázis az első klasszikus nóta, a Can’t Stop után pedig csak tovább fokozódott. A publikum ledobta a láncot, s a pogó is beindult, ráadásul erre még rátett egy lapáttal a Dani California is.A legfelső karéjon ültünk, de ott sem tudták „visszafogni” magukat az emberek, többen azonnal felugrottak és táncra perdültek. Az ülve maradtak mosolyogva bólogattak az ütemre, s közülük persze senki nem reklamált, hogy nem látja a színpadot. Felváltva érkeztek az új dalok és a régi nagy kedvencek. A számok közötti szünetet a zenekar – szokásához híven – nem átkötő szöveggel, hanem instrumentális zenei blokkal töltötte ki, így Kiedisnek nem is volt túl sok kapcsolata a közönséggel, a „szünetekben” egyébként is mindig a háttérbe vonult, s csak akkor jött ismét előre, amikor énekelnie kellett – azt viszont nagyon tudott. Egy-két rövid poént persze megengedett magának: „Mondani akartam valami nagyon fontosat neked, de már elfelejtettem” – fordult a basszusgitároshoz, Flea-hoz.

A színpadról áradt az energia, Flea és az új gitáros, Josh Klinghoffer nem egyszer szinte önkívületi állapotban nyűtték a húrokat, ugráltak, szaladgáltak, zúztak, ahogy csak bírtak. Chad Smith dobos játéka is emberfelettire sikerült, élményszámba ment az, amilyen könnyedén hozta a fogós funky-rock témákat. Felrobbant az aréna, amikor megszólaltak a Californication és a By the Way kezdő taktusai, de vitathatatlanul az Under the Bridge közben szakadt fel a publikum hangja a legjobban. Szinte borzongató volt, ahogy több mint 12 ezren együtt fújták az RHCP klasszikusát.A ráadásra is maradt meglepetés, Chad Smith dobos hirtelen helyet cserélt az addig őt kísérő kongás szakival, s megmutatta, puszta kézzel is nagyot tud ütni. Hamar visszaült azonban a helyére, s húzós dobtémával kísérte végig a színpadra két kézen visszamászó Fleát, majd miután újra teljes volt a létszám, belekezdtek a Give it Away-be, mely szintén hangos sikert aratott. Ezután Anthony Kiedis el is köszönt, s elő sem jött utána többet. Egy piros törölközőt terítettek a hátára, majd kikísérték az öltözőbe. Az RHCP azonban zenélt még egy jó húsz percet önmaga és a közönség szórakoztatására. A Jam után Klinghoffer is gyorsan eltűnt a színpadról, míg a búcsúzkodást Flea és Smith vállalták magukra. Elmaradt az összeborulásos, meghajlásos viszontlátásra, amilyen gyorsan jöttek, olyan hirtelen távozott a közönség szeme elől napjaink legkeresettebb zenekara.

A „Chili” magával ragadó produkciója egy életre emlékezetes marad, s a koncert után értettem meg igazán, miért vállalják a külföldi zarándoklatot a magyar rajongók egy Red Hot Chili Peppers-buliért. Egyszer az életben mindenkinek látnia-hallania kell élőben a kaliforniai fenegyerekeket.

Hozzászólások

Vissza az oldal tetejére