A bürokrácia ellensége festékpisztollyal követeli a jogait a hivatal mellett
Szerző: Magyar Evelin | magyar.evelin@dehir.hu Közzétéve: 2017.02.11. 09:00 | Frissítve: 2017.02.11. 10:19
Debrecen – Az Én, Daniel Blake című angol film a legelesettebb rétegek viszontagságait mutatja be csodás érzékenységgel. Kritika.
Sok ember számára Nagy-Britannia tűnik az Ígéret földjének, ahol könnyű melót és albérletet találni, hegyire-halomra lehet gyűjteni a pénzt, aztán jókat bulizni. Viszont ahhoz, hogy ez az ideál könnyen megdönthetővé váljon a fejekben, elég megnézni a rideg valóságot mesterien feldolgozó Én, Daniel Blake című angol drámát ahhoz, hogy lássuk: nyugaton sem sokkal jobb a helyzet.
Ken Loach rendező ismét biztos kézzel választott témát: a történet – az önhibájukon kívül – a társadalom peremére sodródott kisemberek hétköznapi drámáját mutatja be manírok és felesleges könnyek nélkül, elképesztő érzékenységgel. Daniel Blake (Dave Johns) kétségbeesetten küzd a brit bürokrácia lehetetlen útvesztőjében: súlyos szívrohama után az orvosok nem ajánlják, hogy visszatérjen dolgozni, ám a munkaügyi hivatalban nem akarják tovább folyósítani a segélyét, mondván: aki a fejére fel tud tenni egy kalapot, az már képes újra munkába állni. Egy hivatali veszekedés során ismerkedik meg Katie-vel (Hayley Squires), a fiatal anyukával, aki két gyermekét neveli egyedül. Neki még otthon is nagy nehezen jutott: két évig élt csemetéivel hajléktalanszállón. A két kitaszított összebarátkozik, és a végsőkig támaszt nyújtanak egymásnak, ám a gödörből egyre reménytelenebbnek tűnik kimászni…
Bár 100 percen keresztül nagyjából csak beszélgetnek a szereplők, egy pillanatra sem lehet azt érezni, hogy elkalandozna a figyelem. Ez az a típusú film, ami ha véget ér, nem ugrik fel a néző a kabátjával a kezében, hanem még két percig ül szó nélkül a helyén, hogy felfogja, mit is látott – milyen mélyre merült és mit nem láthatna a saját, jól felépített életében, ha valaki nem tárja ezt elé. Itt pedig minden láthatóvá válik: az anyuka inkább nem vacsorázik, csak hogy gyerekeinek tudjon ételt adni, az ingyenkonyhán a tenyerébe borítja a konzervet, hogy tudjon enni, majd a prostitúció általi kétségbeesett kiútkeresés is előtérbe kerül. Eközben Daniel mindent elkövet, hogy megkapja azt, ami jár(na) neki az államtól: önéletrajzíró órára küldik, online kurzust vesz, hogy megtanulja használni a számítógépet, sőt még munkát is próbál keresni, hogy különböző juttatásokat kapjon.
A különlegesen érzékeny dráma jól bemutatja azt, hogy az amúgy jószívű és reális gondolkodású férfi miért válik szörnyen feszültté, akárhányszor a hivatal ügyintézőivel beszélni kezd: nem veszik őt komolyan, nehezen megy az ismerkedés az online világgal és alapvetően az egész rendszer arra törekszik, hogy ellehetetlenítse a dolgát. A folytonos ellenállása pedig rendre esetlenül történik: túl ingerülten kezeli a formális helyzeteket, így még inkább igyekeznek megakadályozni a hivatalnokok az előrehaladását. Ebbe – több hónap után – belefáradva festékszórót ragad, és követeléseit a hivatal külső falaira írja fel.
Nem hiába nyert Arany Pálma-díjat ez az alkotás a Cannes-i filmfesztiválon: mondhatni, mestermű, és nem csak a maga műfajában és formanyelvével, hanem univerzálisan, ezek felett állva is csodálatos „ének” az elesettekhez, a kirekesztettekhez és a szegényekhez. A színészek játéka természetes, mélyről jövő, nélkülöz mindenféle modorosságot vagy felesleges drámázást: a szikár, elkeseredett reakcióik a szívig hatolnak. Bár lényegében arra mutat rá a történet, hogy nincs remény, és csak a prostitúció, a hamisítványokkal való bizniszelés vagy épp az ingyenkonyha az egyetlen megoldás, érezhető az, hogy ez csak két élethelyzet, és talán mások számára nem ilyen sötét jövőkép festhető le. Az Én, Daniel Blake című film jól rekonstruálja azt, hogy milyen társadalomban élünk: egy olyanban, ahol a szegény nyújt a még szegényebbnek segítséget, különben mind a ketten elsüllyednek a mocsárban.
A filmet szerzőnk az Apolló moziban látta. Ön is megnézheti . Február 11-én és 12-én 16.30-tól. 13. és 15. között 18.30-tól. Apolló mozi, Miklós u. 1. Tel.: +36 (52) 417-847, e-mail: info@fonixinfo.hu A pénztár nyitva hétfőtől vasárnapig: 12.45–20.45 óra. Jegyek: 2D normál – 900 Ft, 2D gyermek/diák – 800 Ft, 2D csoportos (20 fő felett) – 700 Ft, 3D normál: 1130 Ft, 3D gyermek/diák – 1030 Ft, 3D csoportos (20 fő felett) – 930 Ft.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)