Türelem, fél egészség: kígyózó sor a betegfelvételnél
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2011.05.07. 08:20 | Frissítve: 2011.05.07. 08:20
Debrecen – A hazai egészségügyet ritkán dicsérik. Mi szeretnénk, és mindent megteszünk ennek érdekében: buszozunk, sorban állunk, sorszámot szerzünk, várakozunk, receptet íratunk. A Dehir.hu tesztelte, milyen járóbetegnek lenni Debrecenben.
Várakozni senki nem szeret. A várakozás idegőrlő. Különösen a beteg embernek nincs hozzá türelme, noha igazán sokat azok várakoznak csak, akik egészségügyi gondokkal küszködnek. Nem elég, hogy betegek, még sorba is kell állniuk vizsgálatért, receptért, leletért, igazolásért és ki tudja még miért. Még jó, hogy vizitdíj már nincs, így egy gonddal kevesebbre számítunk. Azért készülünk: iratok, papírok, pénz, újság – s persze a gyerek, mert őt fogjuk szakrendelésre kísérni.
Kígyó a kordonban
Nem pont a tervek szerint indul a reggel: bár a menetrendhez tartva magunkat igyekszünk két perccel korábban érkezni a megállóba, lekéssük az autóbuszt, ami éppen ennyivel korábban indulhatott a végállomásról. Ez a második megálló, más magyarázat tehát ennélfogva nem létezik erre a két percre. Nem tragédia különben, hiszen a következő busz jön rögtön, szinte azonnal – nézzük a tájékoztató táblát, mikor is pontosan: alig húsz perc múlva. Nyilván lehetnénk lelkesebbek is, de ezen a reggeli órán sovány vigasz számunkra, hogy a tizedik megállóba viszont mintaszerűen pontosan fog begördülni ez a járat.
Azért a Bethlen utcai Egészségügyi Járóbeteg Központba még így is 8 óra előtt érkezünk. Itt szeretnénk tesztelni az egészségügy sokat szidott rendszerét. Pontosan 7 óra 52 perckor állunk be a sorba a betegfelvételnél, és pontosan negyvenegyen várakoznak előttünk. Három ablaknál fogadják az ügyfeleket, hamarosan a negyedik is nyílik. Tulajdonképpen gyorsan megy a sor, állapítjuk meg, ahogy araszolunk előre a reptéri kordonhoz hasonló terelőrendszer labirintusában. Innen nézve kedvesek és udvariasak a fehér köpenyes hölgyek. Ez az érzésünk akkor sem változik, amikor közelebb kerülünk hozzájuk: nem csak messziről tűnnek segítőkésznek. Ahogy a pár lépésnyire tőlünk található elektronikus sorszámosztónál ácsorgó munkatárs is azonnal kérdi, miben segíthet, mikor látja, végigmérjük az automatát, hátha ott gyorsabban szerezthetünk sorszámot.
Testcselek
„Oda sajnos ez nem érvényes” – tájékoztat. Marad a sor. Kígyózunk tovább. 8 óra 7 perckor már a vonalnál tartunk, melynek átlépésével megnyílhat az út a fehér köpenyes hölgyekhez. Itt fedezzük fel az oszlopra kiragasztott fehér, A4-es papírlapokra nyomtatott információt, mit kell feltétlenül előkészíteni, annak függvényében, hova készülünk. De arról is itt bizonyosodhatunk meg, ha esetleg valahova nem kell regisztrálni. Mindegy, ezen túl vagyunk, most csak annyi a dolgunk, hogy figyeljünk, melyik ablaknál landolunk majd. Az első lesz a miénk, nézzük. Ám ott éppen mentős beteget vesznek fel, türelmünket kérik. Gyorsan másikat választunk: míg itt vagyunk, a kiválasztott kevesek szűk terében, megtehetjük ezt. Ügyes testcsellel megelőzzük az utánunk következőt a 3-as ablaknál. Pillanatokon belül átvesszük sorszámunkat.
Ezután megkeressük az épület labirintusában, hova is kell mennünk, hol fogunk várakozni, helyet foglalunk. Nyilván a reggeli órának, meg a szédületesen nagy szerencsénknek is köszönhetően hamar megjelenik a váróban elhelyezett képernyőn a számunk. Mivel elsők vagyunk ezen a területen, elsőként képhetünk be a rendelőbe is. Ahol változatlanul kellemes élményben részesülünk, mert ott is pontosan ugyanolyan kedves és udvarias fogadtatásban részesülünk, mint eddig bárhol. Szóvá tesszük a doktornőnek, hogy érzünk némi zavart a logisztikában. (Szándékosan csomagoljuk a tartalmat, és nem azt mondjuk, hogy fejetlenséget tapasztaltunk a szervezettségben.) Nem értjük például, erre a szakrendelésre miért nem lehet a sorszámosztó automatából jegyet szakítani. Ők sem igazán, bólintanak az asszisztensével, bár van rá magyarázatuk: ide nem olyan beutaló szükséges, mint máshova. Nyilván igazuk van, ugyanakkor követendő példaként a közeli postát említjük, ahol szintén van ilyen készülék, és ott egészen sokféle ablakhoz lehet jegyet tépni. Abban maradunk, hogy bizonyára lehetne rá megoldást találni. Észrevételünket különben megköszönik, s nem kötekedésnek, hanem építő kritikának veszik.
Titkolt információ
Ezen felbuzdulva távozásunk előtt teszünk még egy kísérletet az előtérben, és rákérdezünk (a távolban stabilan álló oszlopra mutatva), hogy az oda kiragasztott papírok megtalálhatók-e másutt. Merthogy – tesszük szóvá –, az ott olvasható információkat kizárólag az birtokolhatja, aki eljut odáig a kordonrendszer labirintusában. Holott meglehet, sorba sem kellene állnia. A válasz (továbbra is) udvarias mosoly: nem, csak ott vannak. Nem részletezzük, mit gondolunk. Szerencsésnek azonban semmiképpen nem tartjuk, hogy a hasznos információ ilyen rafinált rejtekhelyen, sorban álló testek által takarva lapul. Még belépünk a földszinten található gyógyszertárba, aláírunk, fizetünk, köszönünk, majd óránkra nézünk: 8.30-at mutat. Összességében nagyon hamar végeztünk, egyetlen szavunk sem lehet.
A betegfelvételnél változatlanul hosszan kígyózó tömeg láttán azonban az az érzésünk támad, hogy nem lesz mindenki ilyen szerencsés.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)