Tovább Amerika útjain – 24. rész – Emlékezz Antonióra!
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2016.04.02. 10:01 | Frissítve: 2016.04.02. 10:10
San Antonio, Texas (USA) – Egy város, melyből „dől” a történelem. Missziók, mexikóiak, texasiak és egy folyó – ez San Antonio.
„Gyertek nyugodtan, nekünk is meglepetést okozott ez a szép város” – biztatott Amerikában élő barátunk. Igaza volt, bár nyilván az útikönyv is mindent beleadott ahhoz, hogy érdemes legyen elautózni a mindentől messze eső városba. Texas amúgy sem kényezteti el a turistákat látnivalókkal, ellenben hatalmas állam. Szóval minden adott ahhoz, hogy elrémisszen bennünket a látogatástól. San Antonióba mégis érdemes elmenni, és nem csak Alamóért.
Hát igen, Alamo. Aki csak kicsit is jártas az amerikai történelemben, érdekli a függetlenedés históriája, bizony hősök emlékére bukkan a mai városközpontban. Itt áll Alamo, a misszióból lett erődítmény, amely a texasi függetlenség szimbóluma. Pedig 186 védője gyakorlatilag egy óra alatt elesett 1836. március hatodikán, ám hősiességük később megsokszorozta a texasi sereg erejét a mexikói haderővel szemben. Antonio Lopez de Santa Ana mexikói elnök és tábornok ötezer katonával kerítette be az erődítményt, majd véres ostrommal vette be. A védők szinte egytől egyig környékbeli telepesek voltak – angolok, írek, skótok, dánok és amerikaiak - , parancsnokuk a 26 éves William B. Travis. És bár mind elestek, hősiességük megsokszorozta a texasi reguláris sereg erejét, amely hét héttel később gyakorlatilag 18 perc alatt rommá verte Santa Ana hadait a San Jacintói csatában. „Emlékezz Alamóra!” – harsogták harci kiáltásként a texasiak, akik ezzel a nagyszerű győzelemmel kivívták az állam függetlenségét. Hogy aztán kilenc év múltán az Egyesült Államok vegye át az uralmat.
Persze a város történelme korábbról is izgalmas. Spanyol telepesekkel jöttek a ferences szerzetesek, és alapítottak errefelé több katolikus missziót. Mára ezek a Világörökség listáján szerepelnek, nem véletlenül. Az őslakos papaja indiánok egyáltalán nem voltak barátságtalanok az érkező fehér emberrel szemben, nem úgy az északabbra élő apacsok, és a folyópartot uraló komancsok. 1718-ban sikerült megalapítani a San Antonio de Valero missziót, majd később épült újabb négy. Ezek jelentős szerepet vállaltak a vallás terjesztésében és a mezőgazdasági tevékenységekben. A missziók az 1780-as évekig virágoztak, ekkortól azonban az indiánok gyakori támadásai és a spanyol kormányzat apadó pénzügyi támogatása lassú pusztulásra ítélte őket. Szerencsére azonban ez nem jelenti azt, hogy nyomuk veszett volna, sőt: egy 331 hektáros területen látogatható a San Antoniói Missziók Nemzeti Parkja, telis-tele az egykori egyházi épületekkel.
Záróra előtt érkezünk a Mission Espada palánkkal elkerített épületegyütteséhez. Ránk néz a kaput éppen zárni akaró gondnok, majd int, hogy gyorsan menjünk be. Örülhetünk kedvességének, mert egyből „hanyatt lök” bennünket a történelem: a keresztény missziós épületek falai sugározzák magukból azt a szándékot, melyet egykori lakói képviselhettek. Látjuk magunk előtt a kíváncsiskodó indiánokat, amint a keresztre vetik tekintetüket, és ahogy tanulgatják a kor civilizációjának megfelelő eszközök használatát. A templomban éppen egy leendő esküvő részleteit tárgyalják, mi gyorsan körbe fényképezünk, majd hálásan intünk köszönetet a gondnoknak. Kedves mosollyal búcsúztat, mi pedig ülünk be a „palánkon túl” hagyott autóba, hogy behajtsunk a városközpontban. Még nem is sejtjük, hogy mennyire megéri.
Messziről semmi különös, San Antonio pontosan olyan, mint a hasonló amerikai nagyvárosok. Felhőkarcolós belváros – legalább látjuk, hova tartunk a kesze-kusza autópálya kereszteződések kibogozása után. Nagyobb parkolóban állunk meg (itt talán kevésbé bánthatják a kocsit), majd elindulunk a legnagyobb kerítés irányába. Jól tesszük, mert néhány perc alatt már szemben állunk a híres Alamóval. Este van, bezárt már, így kertjébe nem jutunk be. Ám a minden rosszban van valami jó elv alapján legalább kivilágítva láthatjuk. Sárgás fény borítja az egykoron vörös vérrel festett falakat, nyilván ezeket felújították a majd’ két évszázad alatt. Kis épület, nyilván nem egy nagy vár, bár kétségtelenül érzünk valamiféle analógiát az itt, illetve az Egerben történtek között. Igaz, Dobó Istvánék nem vesztek oda, megvédték várunkat a törökkel szemben.
Mielőtt azt vélnénk, hogy mindent láttunk, és majd mi is jól megemlékezünk Alamóról, bekeveredünk a két utcányira lévő Riverwalk sétányhoz. Noha San Antonio sivatagi város, ez senkinek nem jut eszébe, amikor ideér. A Paseo del Rio forgalmas folyóparti sétányán járunk. Kissé az épületek alapszintje alatt, már-már Amszterdamban érezvén magunkat. Mindenhol csalogató pubok és éttermek (meg kissé magas árak!). Az egészet úgy alkották meg, hogy gyakorlatilag egy kört tudunk leírni a folyóparton. Ez a turistalátványosság csodákat tett a jellegtelen belvárossal. A sétány 1939-ben épült meg Franklin D. Roosevelt New Deal programjának keretében. Keskeny csatornába kényszerítették a folyót, mindkét partját aszfaltozták és parkosították, majd jöhettek az éttermek, a belső udvari kávézók és áruházak. Jó ötlet volt, ezt már önmagában a hangulat is bizonyítja.
Történelmi város San Antonio, egyike azon keveseknek az Egyesült Államokban, amelyek az európai középkor egy kis emlékét hordozzák magukban. Pontosabban azt az időt, amikor a spanyol hóditást követő keresztény térítők jöttek e vidékre, és építették meg ránk maradt misszióikat. Hogy kiemelkedjen közülük a Texas függetlenségét szimbolizáló El Alamo, melynek egykori védői közül „mindenki meghalt egyetlen vérszomjas órán belül, Alamo hősei azonban hallhatatlanok”. Jó volt látni, hogy egy nagyváros képes megőrizni történelmi örökségét, még a felhőkarcolók árnyékában is.
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)