Tovább Amerika útjain – 8. rész – a Hold lehet, hogy sajtból van, ám a Kennedy Űrközpont nem „piskóta”
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2012.01.07. 08:44 | Frissítve: 2012.01.08. 08:35
Cape Canaveral, Florida (USA) – „Bár én is a Földön élek, és a Holdra, tudom, soha nem megyek…” Hát ez az! Pedig néhányan mentek már. És még hányan szeretnének. De nem csak oda, a Marsra, és más „csodálatos” helyre is. Mondjuk Floridából.
A két leghíresebb ember, akik a Holdra próbáltak lépni, kétségkívül Neil Armstrong és Tom Hanks. Előbbinek sikerült (elsőként az emberiség ismert történelmében), a másiknak természetesen nem. És nem csak azért, mert Hanks egy olyan űrhajó parancsnokát (James A. Lowell) játszotta el az Apollo 13 című filmben, akinek a valóságban tényleg nem sikerült lábnyomát a Hold porában hagyni. Hanem, mert Tom Hanks hollywoodi színész, és egy 1995-ben készült drámai alkotáshoz Ron Howard rendező őt kérte fel a főszerepre. Ettől függetlenül az elkészült „mozi” élvezhető és nézhető – meg is nézték sok százmilliónyian. Ez pedig segített az Amerikai Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Hivatalnak (NASA), hogy egykor volt, és mai „küldetéseit” népszerűsítse.
Szóval Tom színész még nem járt a Holdon, de Neil Armstrong már igen. Méghozzá az Apollo 11 űrhajó parancsnokaként, Buzz Aldrin társaságában. A nevezetes dátum 1969. július 21. Persze, nagyon sokan vitatják ezt is – mármint, hogy az Apollo 11, vagy bármely más űrhajó személyzete valaha járt a Holdon. A kétkedők úgy vélik, hogy Armstrongék is csak az egyik hollywoodi stúdióig jutottak el, és ott vették fel a nagy történelemhamisítást. Az összeesküvés elméletnek (mint megannyi másiknak) tonnányi irodalma van, de mi azért most higgyünk a propagandának, szóval „apollósék” 1969-ben tényleg megmártották bakancsukat a Hold porában. Így elfogadjuk Neil Armstrong szállóigévé vált első mondatát: „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”.
Az első Holdat érő jármű Floridából, a keleti óceánparton fekvő Cape Canaveralból indult légi útjára. Az amerikai légierő egyik bázisát építették fel itt, a legfontosabbat a rakétaindító telepek közül. Az első rakéta – egy Bumper 8 – aztán 1950-ben emelkedett a légtérbe, míg az első műholdat 1958-ban lőtték fel. Ugyanebben az évben hozták létre a NASA-t, mert előzőleg kiderült, hogy a Szovjetunió az űrkutatásban már az Egyesült Államok előtt jár. Lajka kutyát addigra már fellőtték, de az első ember is szovjet volt a világűrben, Jurij Gagarin. Ezt mégsem hagyhatták annyiban az amerikaiak, ezért John F. Kennedy elnök 1961-es kongresszusi beszédében hivatalosan bejelentette a holdprogramot. Az Apollók ezt követően indultak meghódítani kísérő bolygónkat. Összesen hat sikeres holdra szállás történt. Az Apollo 13 1970-ben viszont nem jutott el a célba, mert egy elektromos zárlat miatt az űrhajó elveszítette oxigénkészletének jelentős részét. „Houston, we have a problem” („Houston, van egy kis problémánk!”) – hangzott a második híressé vált „űrmondat” Lowell parancsnok szájából. A végül szerencsés kimenetelű küldetést a már említett Ron Howard-féle film idézi.
A ma már Kennedy Űrközpontnak nevezett NASA kilövőállomás helyszínéül azért választották Canaveral fokot, mert délnyugati irányban több ezer kilométeren át amerikai birtokban lévő szigetekről követhetik figyelemmel az innen indított rakéták útját. A Kennedy Space Center az egyetlen hely a nyugati féltekén, ahonnan embert szállító űrhajókat bocsátanak fel. Az pedig az ideutazók szerencséje, hogy őket bebocsátják a területre. Igaz, annak csak egy kis, jól körülhatárolt részére. A felnőtteket 43, míg a 11 év alatti gyermekeket 33 amerikai dollár ellenében.
Nincs ebben semmi különös, hiszen az USA-ban – amiből lehet – üzletet csinálnak. Eredetileg persze csak az űrközpont dolgozói és – a fellövések alkalmával – az űrhajósok hozzátartozói léphettek a szigorúan titkos, és ugyanannyira őrzött területre. Ám a világűrbe egyre inkább beleszerelmesedő, és kíváncsi civilektől ma már nem veszik el az élményt. Mert az, hogy közelről szemlélhetjük meg az operációs központot, a fene nagy űrhajókat, és megtapogathatunk egy kis követ, amit állítólag a Holdról hoztak, sokunk vágya. A látnivalók, no és a kiváló idegenvezetés – még a „zártláncú” buszközlekedés sofőrjei is ámulatba ejtő történeteket mesélnek a néhány perces utazás közben – bőven kárpótol bennünket a pénztárban leszurkolt dollártízesekért.
Éppen a holdra szállás negyvenedik évfordulóján nézhettük meg az űrközpont publikus részét. Egy kilátótoronynál áll meg először a látogatóbusz, melyre felkapaszkodva elláthatunk az egyik kilövőállásig. Szerencsénk van, éppen benne „parkol” egy, az űrbe szánt űrhajó. No meg láthatjuk azt a soktonnás szerkezetet, amely a kilövőponttól körülbelül öt kilométernyire lévő silóból odaszállítja az űrgépet. A ledarált tetejű harckocsira emlékeztető hatalmas, és nyolc lánctalpas(!) szerkezet még a csiga-lajhár nem létező keresztezett valami tempójánál is jóval lassabban (óránként másfél kilométeres sebességgel) viszi ki az óceánparti kilövőállásba az űrhajót. Aztán, majd ha az időjárás kedvez, a „fiúk” beülnek, és nosza: néhány ezer helyben lévő, és sok millió otthonszurkoló néző szeme láttára elindul az űrbe a soros küldetés. Ami persze egyáltalán nem veszélytelen, hiszen bár a már említett Apollo 13 küldetés végül sikeresen alakult, néhány űrhajó és személyzete nem tért vissza a Földre. A legismertebb két eset az 1986-os Challenger, illetve a 2003-as Columbia űrrepülőgép tragédiája.
A kilátótól a központi épületbe visz a busz, ahol megtekinthetjük a korábban használt vezérlőközpontot, a Mercury Mission Control Roomot (ehhez hasonló van a NASA másik, Houstonban lévő állomásán), némi kis vetítéssel. Innen irányították az első nyolc, ember vezette űrutazást. A látogató úgy érzi magát, mintha valóban részese lenne egy operációs műveletnek, hiszen nem pusztán képek sorjáznak a hatalmas monitorokon, hanem halljuk korábbi űrutazások párbeszédeit és különleges hanghatásait. Mintha az előttünk lévő üres székekben most is ott ülnének a feltűrt ujjú, időnként komolyan izzadó, de a munkájukhoz tökéletesen értő légi irányítók…
A harmadik állomás az Apollo/Saturnus Központ. Talán ez az űrközpont látogatható részének legimpozánsabb része. Egy hatalmas épületkomplexum, tele az Apollo program és annak résztvevői tiszteletére felsorakoztatott rakétákkal, űrhajókkal, űrkabinokkal. Elképesztően nagy, és nyilván óriási súlyú eszközök ezek. Az ember itt valóban „törpének” érzi magát a világűrben járt járművel árnyékában. Fejünk fölött az Apollo űrhajók zászlai, no és egy kis üvegburában a Hold már említett köve. Kedvencünk a helyi étterem, hamburgerét nem ajánljuk senkinek. Meggyőződhettünk, hogy milyen is lehet az űrhambi, legalábbis ennyire száraznak, ízetlennek – összességében rossznak – gondoljuk az univerzum-ebédet.
Utoljára pedig meglátogatjuk az űrhajó-plazát, ahol az Explorer űrrepülőgép másolatát tekinthetjük meg. Kívülről és belülről egyaránt. A közelben pedig egy szimulátorban próbálhatjuk ki, milyen is az a súlytalanság.
Aztán súlyunkat visszanyerve, lassacskán szedelőzködni kell: zár az űrközpont. Szinte hihetetlen, hiszen úgy érezzük, hogy ha az univerzum tágas és végtelen - ráadásul nincs rajta lakat - , hogyan zárhatják be földi indítóhelyének kapuit? Persze azt is tudjuk, 43 dollárért ennyi jár. Az „égi elrugaszkodás” már sokkal drágább, dollár milliárdokban mérhető. És még így is igen keveset tudunk arról a millió csillagról és égitestről. Csak bámuljuk-bámuljuk, és vágyakozunk, mint a Bergendy zenekar és az a sok síró kutyagyerek, még ha tudjuk is: (nem) „sajtból van a Hold”…
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)