A debreceni mestercukrász édes élete
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@dehir.hu Közzétéve: 2015.12.10. 08:15 | Frissítve: 2015.12.11. 10:40
Debrecen - Hetven év, ebből ötvenöt cukrászként: ez Gara Gyula életútja. Gyerekként édességre vágyott, csinált magának. Is.
„Hogy volt-e családi késztetésem? Igen is, meg nem is. Nem, mert első generációs cukrász dinasztiának számítunk, és igen, mert a szüleim kereskedésben dolgoztak: édesapám hentes volt, édesanyámmal együtt vittek egy üzletet, ami aztán később odaveszett az államosítás miatt.
Annak, hogy miért lettem éppen cukrász, nagyon prózai oka volt. Nyolcan voltunk testvérek, ebből az első hét fiú és 1945 után nem bővelkedhettünk sok mindenben. Nekem kifejezetten édességhiányom volt, bármit hajlandó voltam elrágcsálni, aminek ilyen volt az íze, és gyerekként arra gondoltam: ha valaki, akkor egy cukrász simán hozzájuthat süteményekhez.
Tanuló évek
Ennek ellenére nem volt egyszerű utam a cukrászathoz. A szüleim ugyanis azt szerették volna, ha gimnáziumot végzek. Így aztán ott álltak a Tóth Árpád Gimnázium évnyitóján, de a sors mégsem akarta, hogy oda kerüljek. Valaki mellettem újságot olvasott. Rásandítottam és megpillantottam egy hirdetést, melyben pótfelvételit hirdettek cukrásztanulóknak. Én pedig sarkon fordultam, otthagytam évnyitót, csapot-papot és elmentem a felvételire. Ott csóválták igencsak a fejüket, mert vékony gyerek voltam és azt mondták, oda azért kellene erő, de felvettek próbaidőre – szerintem megsajnáltak.
Gyorsan tanultam, elsőévesként már tudtam annyit, mint a harmadévesek. Pedig a Kapualj cukrászdában szörnyű körülmények voltak. Mindössze öten voltunk ott és egyetlen asztalon dolgoztunk. Száz tojásfehérjét kellett felverni kézzel és hűtőszekrény helyett jégszekrényünk volt. Reggel zsákban hozták a jeget, amit nekem kellett megtörni – tényleg szükség volt erőre. Száz évvel azelőtti módszerekkel dolgoztunk, de mindent meg lehetett tanulni így.
Megszületik a családi cukrászda
1980 körül elkezdett épülni a Kálvin téri üzletközpont. Én az elsők között voltam, aki elindíthatta a beköltözést. A Liszt Ferenc utcán lévő, Minőségi cukrászdában dolgoztam előtte. Szombaton még ott voltam, hétfőn már itt kezdtem és mindenki eljött velem. Megnyitottuk az első Gara cukrászdát. Változtak persze az étkezési szokások az idők során, ma már nem föltétlenül kell nagyon zsírdús, tömény édességeket készíteni, és előtérbe kerültek a diabetikus sütemények természetesen nálunk is. Mi ennek egy kicsi elébe is mentünk, mert már korábban igyekeztünk könnyebb krémeket használni.
1994 tájékán nagy élet volt itt, szűken voltunk, ezért megvettük a mellettünk lévő helyiséget, összeütöttük a falakat, így nyertük el a mai méreteket. Aztán ez is kicsi lett, nyitottunk egy cukrászüzemet és egy másik cukrászdás az Aranybikában. Mióta viszont megjelentek a plázák, csendesebb éveket élünk. 2007-ben ötvenöt dolgozónk volt, ma húsz. De azért nem panaszkodom. Mert vannak, akik receptet hoznak be hozzánk elkészítésre, olyan is megesett, hogy valaki behozta a tortáját, díszítsük fel szépen – igyekszünk minden igényt kielégíteni. Én úgy gondolom, hogy a legszebb szakmát választottam. Mert édességeket készíteni azt jelenti: örömet okozni másoknak. Nem véletlenül hagyjuk a süteményeket az étkezések végére.
Kedves vendégek
Szóval győzzük a forgalmat, de azért sok a visszatérő vevőnk. A múltkor például bejött hozzánk egy idős néni, ismertem régóta. Hozta magával bemutatni a gyermekeit, de én mondtam: ismerem őket, jártam már nálunk jó néhányszor. Behívta az unokát, de arra is ugyanazt válaszoltam, őt is láttam már, szintén nálunk. Nem volt mit tennie ezután, behozta az egy esztendős dédunokáját, mondván: ki ne találjam már, hogy őt is ismerem! Na, ő lesz a család következő törzsvendége, mondta a néni. Hát, mit mondjak, nem esett rosszul...”
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)