Pattanjanak fel egy biciklire, ezt ajánlja a debreceni színésznő
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2017.11.06. 08:20 | Frissítve: 2017.11.07. 14:57
Debrecen – Nem a cívisvárosban született ugyan, de nagyon jól érzi magát itt, árulja el a Csokonai Színház művésze, amikor a Debrecenhez fűződő viszonyáról faggatjuk. Interjú Varga Klárival.
Bármilyen szerepben látjuk, Varga Klárira emlékezni fogunk. Jól játszik, szeret és tud énekelni, de akkor sem jön zavarba, ha táncolnia kell a színpadon. Kedveli a szakma és a közönség; tavasszal Jászai-díjat vehetett át.
Egykori tanárával, Kubik Annával
Az új évad is jól indult számára, mert rögtön két főszerepben lépett színre: a George Sand életét megidéző Ha álom az életben és a Két magas nő meg ő című darabban. Nem a cívisvárosban született ugyan, de nagyon jól érzi magát itt, árulja el a Csokonai Színház művésze, amikor a Debrecenhez fűződő viszonyáról faggatjuk.
Dehir.hu: Miért éppen Debrecen? Mi vonzotta ide?
Varga Klári: Öt éve, amikor Ráckevei Annát és Gemza Pétert kinevezték a Csokonai Színház élére, megkerestem őket, mert akkor már két éve volt, hogy megszűnt az a budapesti színház, melynek addig a tagja voltam, én pedig kerestem a helyem. Mindig társulatban dolgoztam, csapatban tudok igazán kibontakozni, abban érzem jól magam. Ráckevei Anna azt mondta, jöjjek. Ennek nagyon örültem. Igaz, hogy akkor volt hároméves a kisfiam, Budapesten lakott a család, de elég őrült és megszállott voltam, hogy újragondoljam és újrakezdjem az életemet.
Varga Klári a Párizs hídjaiban Edith Piafot alakította, Az ajtóban az írónőt. Táncolt a Csikóinkban, láthattuk a Régimódi történetben, a Nyolc nőben, A magyar Faustban – ez utóbbiban az AC/DC nagy slágerét, a Highway to Hellt is elénekelte. De szerepelt kocsmadrámában, az Istent a falra festeni című darabban, és mesejátékban, A kisfiú és oroszlánokban is.
Dehir.hu: Ismerte a várost korábbról?
Varga Klári: Az a különös helyzet, hogy bár egyszer-kétszer megfordultam itt, nem igazán. Még a színház is kimaradt. Pedig azelőtt nem is olyan messze, Miskolcon dolgoztam nyolc évig vendégként. A Madáchban tizenegy, a József Attila Színházban négy, a Budapesti Kamaraszínházban öt évet töltöttem, a Baltazár Színház kötelékében pedig kilenc évet immár. Szóval nekem ez a város teljesen érintetlen terület volt. Mégis, hogy most itt vagyok már ennyi ideje, minden kertelés és fellengzőség nélkül mondhatom:
úgy érzem, mintha hazajöttem volna. Minden zegzuga ismerős, minden utcája kedves, minden részletét szeretem.
Reggelente futással kezdem a napot: ahogy kifutok a Nagyerdőre vagy a rekortánpályán a stadion körül, nap mint nap nagy élményt jelent számomra. A másik közlekedési eszközöm a bicikli, azzal mindenhova el lehet jutni, sokat járok vele a városban, és mindig találok valami különlegeset, valami újat.
Dehir.hu: Elég sűrű élete van: ott a színház, a próbák, az előadások, mellette sokat utazik, fut, kerékpározik, de énekel is. Hogy van ideje ennyi mindenre?
Varga Klári: A jó Istent tudja csak, meddig él az ember, ezért úgy vagyok vele, hogy minden nap egy ajándék. Mikor reggel az ember felkel, az egy páratlan lehetőség arra, hogy mindenféle csodás kalandja és élménye legyen az életében, és minden nappal mindig több. Így közelítem meg a dolgokat, és így sok minden belefér a napjaimba. S nem mint kötelező körök, elvégzendő feladatok, hanem mint lehetőségek. Így vagyok a munkámmal, a családommal, de a futással is, amit 17 éve kezdtem el. S, persze, az álmodozással is, mert az is nagyon jó érzés, amikor az ember lerogy 5 kilométer után, és szabadon csaponganak a gondolatai, a képzelete...
Dehir.hu: Az idei évad remek szerepekkel kínálta meg, a Szabó Magda-jubileum során pedig újra eljátszotta az írónőt. S akkor Csehov három nővéréről még nem is beszéltünk...
Varga Klári: Ezeket Debrecentől kaptam, mint lehetőséget. Nagyon szerencsés ember vagyok, mert 43 évesen kezdtem új életet egy számomra teljesen új városban, teljesen ismeretlen közegben, tökéletesen elhagyva a komfortzónámat. Cserébe viszont olyan páratlan ajándékot kaptam, amiről nem hittem volna, hogy lehetséges. Teljesen újrafogalmazhattam az életemet, teljesen újrafogalmazott az élet engem, egészen mások lettek a határok, máshova tolódtak ki a lehetőségek, hogy ki is vagyok én, mire vagyok képes, mivel találkozhatok az életben. Nagyon hálás vagyok a sorsnak azért, hogy itt lehetek színész.
Dehir.hu: Hogy éli meg a kritikát?
Varga Klári: Az az igazság, hogy a pályám elején, még a Madách Színházban sok rossz kritikát kaptunk, s bár néha engem is megemlítettek, alapvetően mindig a színházat pofozták le, akármit csináltunk. Úgyhogy nagyon hamar hozzászoktam, hogy az ember kap ilyet is, olyat is. S bár van, amikor a kritika építő jellegű, de valójában ekkor is igaz, hogy miatta sokkal boldogabbnak vagy szomorúbbnak lenni nem érdemes. Ahogy Molnár Ferenc Ibolya című színdarabjában mondja Ilonka: én csak olyan színész vagyok, amilyen vagyok, se jobb, se rosszabb nem tudok lenni. Az ember halad a maga kis útján, ezek pedig jelzések, hogy most inkább jobb felé, vagy kevésbé jó irányba – de az ember akkor is csak halad...
Nagyon örülök, ha jót írnak rólam, de nem gondolom, hogy megváltó lennék, vagy egészen különleges csoda.
Kicsit szomorú vagyok, ha rosszat írnak, de akkor sem megyek a falnak az autómmal, mert bízom benne, hátha meg tudok még lepni valakit, hátha tudok majd örömet szerezni valakinek.
Dehir.hu: S hogy van a filmezés világával?
Varga Klári: Annak idején – még főiskolásként meg utána – elég sokat forgattam; általában külföldi rendezők találtak meg, így dolgozhattam olaszokkal, franciákkal. Szóval imádom a filmeket, de sajnálom, hogy nem vagyok a tíz-tizenkét színésznő között, aki minden magyar filmben játszik...
Dehir.hu: Ha vendégei érkeznek Debrecenbe, mit ajánl nekik?
Varga Klári: Azt, hogy kérjenek kölcsön egy biciklit, pattanjanak fel rá, és kerekezzenek, akár mindenféle cél nélkül, szenzációs hangulata van ennek a városnak ugyanis. Mindenképpen menjenek el az Aquaticumba vagy a Kerekes-telepi fürdőbe, az is nagyon klassz. Vagy ott az egyetemi könyvtár, oda is lessenek be. Javaslom, hogy feltétlenül menjenek el az Apolló moziba, mert jó filmeket adnak, és ezeknek a kis moziknak eleve van egy varázsuk, teljesen mások, mint a nagy multiplexek. Isteni antikváriumok találhatók Debrecenben, a színház közelében három is, nagyon sokat járok arrafelé, ráadásul én nemcsak a könyveket imádom, hanem a kalligráfiát is, szeretek kézzel, mártogatós tintával írni, csodás töltőtollakat szereztem be. S, persze, ne hagyják ki a cukrászdázást sem, még ha nem is akarnak édes süteményt enni, igyanak egy jó kávét, és csak üldögéljenek, nézelődjenek.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
Ilyenre csak a franciák képesek, meg a debreceni nők | 2017.10.05 |
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)