Kínai selyempólyában ringatta lányát a debreceni virágkarnevál megálmodója
Szerző: Magyar Evelin | magyar.evelin@dehir.hu Közzétéve: 2018.06.02. 12:00 | Frissítve: 2018.06.02. 12:05
Debrecen - Béres András különleges hagyatékáról, karizmatikus személyiségéről és legendás munkabírásáról is mesélt lánya.
Néprajzkutató, a Debreceni Népi Együttes egyik alapítója, koreográfusa, művészeti vezetője, a Déri Múzeum egykori igazgatója, a Debreceni Virágkarnevál megálmodója. Nem sok életrajz tartalmaz ennyi fontos tisztséget és eredményt, ám Béres András valamennyi területen sikereket ért el. A 90 éve született és 25 éve elhunyt szakember tiszteletére az idei esztendőt Béres András-emlékévvé nyilvánította a város. Ehhez kapcsolódóan pedig több érdekes programmal emlékezhetünk meg a néprajzkutatóról.
Emlékek a 25 éve elhunyt Béres Andrásról
„Egykori tanítványok és barátok jöttek el a megemlékezésre, nem csak Debrecenből, volt, aki Budapestről érkezett” – idézte fel a szakember lánya, Béres Zsuzsa a pénteki csendes megemlékezést, amelyet a Debreceni Köztemetőben, Béres András nyughelyénél tartottak tisztelői. A szülőfalu, Rozsály polgármestere, Sztolyka Zoltán is megjelent, hogy a sok régi baráttal rója le tiszteletét egy szál virággal. „Úgy fogalmaztam a sírnál mondott rövid beszédemben, hogy mindannyian kaptunk tőle valamit. Én többek közt az életemet. De útravalóval szolgált mások számára is” – jegyezte meg Béres Zsuzsa.
Béres András nem egy hétköznapi életutat hagyott maga mögött, amikor 65 évesen, 1993. november 14-én hirtelen, szívinfarktusban elhunyt.
Sok mindent hagyott befejezetlenül, munkakedve és lelkesedése ugyanis utolsó napjaiig sem hagyta el.
Bár halála váratlan volt, Béres Zsuzsa úgy sejti, hogy mégis érezhetett valamit, ugyanis összegző igényű írásai is születtek. Ezek egyike a Gazdag ember című, amelyben kifejtette, hogy a munkája, a hagyományok őrzése teszi őt teljessé, boldoggá, s volna még mit tennie, írnia, kutatnia. Ahogy fogalmazott: „Aki a népművészetet, a néphagyományt magáénak tudja, az gazdag ember. Én ezek közé tartozom. Sok olyan emberrel volt alkalmam megismerkedni, akik birtokosai, tudói, őrzői voltak a néphagyománynak, a népművészetnek, s akik önzetlenül adták, örökítették át az utókorra, a jövő nemzedékére. (…) S ezt a gazdagságot most már soha senki el nem veheti tőlem, s boldog vagyok, ha csupán keveseknek, csak egy kicsit is örömet szerezhetek az igazi, tiszta népi hagyományok továbbadásával, új életre keltésével.”
Karakán, szorgalmas egyéniség volt, aki sikerre vitte azt, amibe belekezdett. Már ezt éreztem az után is, hogy átböngésztem élete fontosabb állomásait. De ez a képzet csak tovább erősödött, amikor a lánya (egykori tanárom) az otthonában
több, édesapja által publikált – számára dedikált – könyvvel, régi családi fotókkal és bensőséges hangulatú történetekkel, na meg két különleges arany pecsétgyűrűvel várt, amelyekbe az ő és az édesapja monogramja volt belegravírozva.
Béres András 1928. május 16-án született Szatmár megyében, Rozsályban, két bátyja maradt otthon, művelni a családi birtokot, ő pedig tanulhatott, így került Debrecenbe. Miután latin-magyar tanári és néprajz szakon tanárként végzett az egyetemen, a Déri Múzeumban kezdett dolgozni. Az intézmény igazgatójának 1957-ben nevezték ki. Az ő nevéhez fűződik – többek között – a Hortobágyi Pásztormúzeum kialakítása, vagy a Hortobágyi Pásztortalálkozó felelevenítése.
Selyempólya, Guinness-rekord és csárdás
Az ’57-es év más szempontból is jelentős volt az új igazgató számára: András fia után második gyermeke, Zsuzsa is megszületett. „Épp egy kéthónapos kínai turnén járt a Debreceni Népi Együttessel, amikor már esedékes volt, hogy jönni fogok, ám apám azt mondta, hogy megvárom, míg hazatér. Így is lett” – elevenítette fel Béres Zsuzsa. A kislány egyik ajándéka a távoli országból egy selyemszállal hímzett selyempólya volt.
„Amikor kinőttem a pólyát, édesapám bevitte azt a Déri Múzeumba, hogy tönkre ne menjen, valaki pedig véletlenül beleltározta. Talán azóta is ott őrzik.”
Béres András 1959-ben doktorált, mint néprajzkutató, további tudományos tevékenységének köszönhetően ’83-ban kandidátusi fokozatot is szerzett. A szakember életében és munkásságában egyaránt meghatározók voltak a gyökerei: Rozsályi népmesék címen gyűjtötte össze szülőfaluja hagyományait és történeteit.
„Először csak nekem és a bátyámnak szerette volna elmesélni ezeket, ám később egy kötet született” – idézte fel Béres Zsuzsa. A könyv mindössze 900 példányban jelent meg 1967-ben, a borítón a nagymama gyönyörű szőttes mintái szerepelnek, a belső oldalon pedig Béres András személyes üzenete és ajánlása saját kézírásával: sosem feledkezett meg arról, hogy emlékeztesse lányát a hagyományok tiszteletére. Igen termékeny szerzőként más témájú könyveket is publikált a kutató: a debreceni cifraszűrről, a furtai hímzésről, betyártörténetekről,a Hortobágyról és néptáncokról, koreográfiákról is írt többek között. Az ’50-es években például Mikepércsen gyűjtött, így született meg a településről elnevezett csárdás.
Ez a tánc volt a Debreceni Népi Együttes nyitószáma évtizedeken át, 2009-ben pedig Guinness-rekordot sikerült dönteni azzal, hogy több mint 370-en egyszerre járták ezt a koreográfiát a településen.
A mára emblematikussá vált Debreceni Virágkarnevál ötletét egy genfi utazás hozta meg a szakember számára. A Népi Együttes 1963-as turné során fellépett a tó körül rendezett virágkorzón, s hazatérve egy cikksorozatban számolt be tapasztalatairól. Korábban vita indult arról a helyi napilapban, mi vonzaná Debrecenbe a turistákat. Béres András pedig azt javasolta: virág is van, táncos is van, miért ne rendezhetne Debrecen is Virágkarnevált? „A Debreceni Népi Együttes – melynek több mint húsz éven át tagja voltam – a kezdetektől állandó résztvevője a karneválnak, így én is többször végigtáncoltam azt a hat-nyolc kilométeres útvonalat” – idézte fel a fekete-fehér fényképek és régi újságcikkek történeteit Béres Zsuzsa. A táncegyüttes az egész család életében fontos szerepet játszott: Béres András felesége is aktívan táncolt, akárcsak az ő öccse, aki az együttesben ismerte meg későbbi feleségét.
Az alapító és később lánya is kiérdemelte a Debreceni Népi Együttes örökös tagja kitüntető címet, erre emlékeztet a DNE monogrammal vésett, sorszámozott arany pecsétgyűrű. Ez a hagyomány még mai napig él az együttesben.
Béres Zsuzsa szerint az, hogy ilyen sok mindenhez volt energiája és tehetsége édesapjának, köszönhető annak is, hogy megfelelő háttérrel rendelkezett szakmai és családi téren egyaránt, s a felesége megteremtette azt a légkört, amelyben a kutató dolgozhatott. „Sokszor aludtam el azt hallgatva, hogy kopognak az írógép billentyűi” – idézte fel hozzátéve, biztos abban, hogy íráskészségét is tőle örökölte. Azon túl, hogy édesapja nem fejezhette be életművét, azt sajnálja legjobban, hogy nem kísérhette figyelemmel újságírói pályáját, nem hallhatta őt a rádióban, árulta el Béres Zsuzsa, akinek a hangja sokak számára ismerősen csenghet, hiszen hosszú éveken át dolgozott különböző rádióadóknál és aki ma már a Debreceni Egyetem Sajtóirodájának munkatársa.
Béres Andrásra egész évben emlékezhetnek tisztelői: a neki szóló emlékév méltó tisztelgés egy olyan szakember előtt, aki egész életét a hagyományok ápolásának és a város jobbá tételének szentelte.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)