Ilyen a virágokkal, koszorúkkal teli debreceni temető
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2014.11.01. 10:02 | Frissítve: 2014.11.02. 16:45
Debrecen – Emlékezni bárhol lehet, ilyenkor mégis a temetőbe megyünk ki, ott emlékezünk, ott idézzük fel a vissza nem térő időt.
Kevés igazi ünnepünk van. Fucsa módon halottak napja olyan, amivel könnyebb azonosulni, amit könnyebb megérteni. Nem mintha olyan sokat tudna a ma embere a halálról: ugyanolyan felkavaró, fájdalmas és misztikus számunkra, mint száz, ötszáz, ezer éve és még régebben élt eleink számára. De közünk van hozzá. Még a gyerekeknek is, hiszen bennük is pont ugyanolyan intenzív a hiány, mint bennünk felnőttekben, amikor eszünkbe jut, hogy a nagypapa, a barátunk édesanyja, a szomszéd, vagy éppen a testvér már nem lehet közöttünk, s nem fogjuk látni soha többé úgy, mint régen.
Lehetőleg nem szoktunk a halálra gondolni, de ha igen, akkor nem csak arra gondolunk, aki elment, hanem arra is, hogy egyszer velünk is meg fog történni ez.
A tudomány, a technika fejlődése sem adott választ az emberiség összes kérdésére, s attól, hogy olykor a média felkapja, kik jártak „odaát”, s mit tapasztaltak, nem vagyunk előrébb. S bár a vallás, a hit sokaknak segít, a félelmektől, a fenntartásoktól, a sóhajoktól, a könnyektől nem fog megkímélni.
Különös, ahogy a halál árnyéka ott lebeg hétköznapjaink felett. Amikor arról olvasunk, hogy az anya megszülte gyermekét és megölte, megdöbbenünk. Ahogy akkor is, amikor körberohan a hír a sajtóban a fiatalemberről, akit golfütővel vert agyon valaki. De attól is hátrahőkölünk, amikor azt olvassuk, hogy állatokat gyilkolt le a gazdájuk: jobb sorsra érdemes kutyákat, macskákat – pusztán azért, mert úgy gondolta, megteheti, hát miért is ne.
Ám sokkal közelebbről érint, sokkal inkább mellbe vág, amikor felhívjuk a barátunk feleségét, hogy érdeklődjünk arról, mi újság, jobban van-e már Gyula, meglátogathatjuk-e a kórházban – s ekkor halljuk, hogy éjszaka elment. Vagy amikor osztálytalálkozót kezdünk el szervezni, s kiderül, hogy Laci, akinek a pályája félresiklott, s akiből hajléktalan lett, az utóbbi években pedig gyakorlatilag megvakult, mert nem volt pénze szemüvegre (sem), tavaly meghalt. Vajon hol nyugszik? Fogalmunk sincs róla. De valójában szinte mindegy is, mert a lényeg az emlékezés. Emlékezni bárhol lehet, otthon is, akár gyertya, mécses nélkül is, lehajtott fővel a konyhaasztalnál.
Október végén, november elején azonban mégis a temetőbe megyünk ki, ott idézzük fel a vissza nem térő időt. Szép is az, amikor elindulunk a debreceni köztemető ösvényein, látjuk a rendbe tett, virágokkal teli sírokat, az ünneplőbe öltözött idős nőket és férfiakat, az anyukájuk kezét szorosan fogó gyerekeket, akik számára ez a különös hely a csodák világa. S mindig reméljük, ilyenkor úrrá tud lenni mindenki a saját türelmetlenségén, és nem szól be a másiknak: sem annak, aki autóval araszol, vagy próbál parkolni, sem annak, aki gyalogszerrel, s talán túlzottan is az út közepén baktat, mintha egyedül volna itt. Mert olyan ünnep ez, ami akár szép is lehet, s rajtunk is múlik, tudunk-e emberként viselkedni. Emlékezni azokra, akik fontosak voltak, s akik fontosak nekünk. S amíg emlékezünk rájuk, addig valahol még mindig itt vannak velünk.
(Fotók: Szebellédi Soma)
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)