Díjazták Debrecen leghangosabb oktatási intézményének alapítóját
Szerző: Petró Enikő | info@dehir.hu Közzétéve: 2019.11.17. 09:00 | Frissítve: 2019.11.18. 10:00
Debrecen – Fennállása óta ezrek tanultak eddig a Rocksuliban. „Mi nem adunk bizonyítványt, a közönség reakciójából le tudjuk mérni a tudást” – mondja Vincze Béla, akinek tevékenységét az Artisjus is értékelte. Interjú.
Bár nem zenész, mégis a nevéhez fűződik Debrecen első könnyűzenét oktató iskolája, a Rocksuli. Vincze Béla 25 éven keresztül igazgatta az intézményt, amelybe ma már több száz diák jár. Öt éve mondott le a tisztségéről, a munkát azonban azóta sem hagyta abba. November 5-én Artisjus-díjjal jutalmazták mindazért, amit a könnyűzenei oktatásért tett.
Fotó: magánarchívum, Simonyi photo
Dehir.hu: Mi adta az ötletet annak idején a Rocksulihoz?
Vincze Béla: 1985-ben kezdődött az egész, mikor egy osztrák kisvárosban tanulmányi úton jártunk és részt vettünk egy jazz szemináriumon. Ezek után gondoltunk egyet, és meghívtuk Debrecenbe ezeket az osztrák tanárokat, akik ott könnyűzenével is foglalkoztak. Akkor én már dolgoztam zenekarokkal. Szóltam néhány zenésznek, hogy jönnek Ausztriából tanárok, szeretnének-e velük találkozni. Szerveztünk közösen kurzusokat, ezek pedig mindig jó hangulatúak voltak.
Ezek után már ott motoszkált bennem, hogy osztrák mintára miért ne tudnánk ezt mi is megcsinálni.
Így behoztam ezt a vasfüggöny mögé, magyarosítottam kicsit, és 1987-ben megalakítottuk a Más-Mozaik Szociokulturális Egyesületet, ami az első független civil szervezet volt Debrecenben. A rendszerváltás előtt két évvel eléggé gyanúsan méregettek minket, hogy mit akarunk mi ezzel a csapattal. Nem volt olyan egyszerű elindítani, de végül sikerült, és ennek segítségével megnyitotta kapuit a Rocksuli. Két olyan gitártanárral, Suba Sándorral és Méhes Jánossal, akik részt vettek az ausztriai kurzuson, valamint Tiba Sándorral, aki dobot oktatott. Ők tíz embert tanítottak a kezdetekben.
Dehir.hu: Hogyan fejlődött tovább az iskola?
Vincze Béla: Már az első pillanatban kitaláltuk, hogy majd legyenek bemutatkozó koncertek. Az elsőre húsz ember jött el, volt tíz zenészünk, ezzel a harminc fővel nagyon jó hangulatú buli kerekedett belőle. Két év után jutott eszünkbe, milyen jó lenne, ha nemcsak instrumentális zene lenne, hanem valaki énekelne is. Csatlakozott hozzánk Tóth Ilona Csilla, aki nagyon fiatal és roppant tehetséges volt, és így már komplett zenekarokat lehetett bemutatni a koncerteken.
Napjainkban 450 diákunk van, a tantestület pedig 27 főből áll. Az oktatók egy részének van klasszikus zenei felsőfokú végzettsége, az énektanárok közül hárman a Kodály-kórusban énekelnek,
így nyújthatunk magasabb szintű zenei tudást, miközben adjuk mellé a Rocksuli zaját és nyüzsgését. Szerettük volna azt is, ha ez az oktatási forma elterjedne az országban. Sokan jelentkeztek, hogy segítenének ebben, de végül nem vállalták a nehézségeket. Aztán az egyik volt növendékünk, aki aztán tanított is nálunk, Vajda Péter "Sóder" indította el a Rocksulit Budapesten. Büszkén mondhatom, hogy a határon túl is van iskolánk: Marosvásárhelyen. Így már majdnem ezer növendékünk van.
Dehir.hu: Hogyan zajlik egy vizsgakoncert?
Vincze Béla: Év közben mindenki külön utakon jár: a dobos dobolni tanul, a gitáros gitározni. Év végén van egy nagy fal, amelyre ki van írva annyi dalcím, ahány énekesünk van, és ezekbe a számokba szállnak be a zenészek. Egy hónapig tartanak a zenekari próbák, és utána színpadra kerülnek, meg tudják mutatni, mit tudnak. Mi nem adunk bizonyítványt, a közönség reakciójából le tudjuk mérni a tudást.
A taps, a tombolás, a fütyülés az értékes a zenésznek, hiszen ő a színpadon él és a közönségnek kell megfelelnie, nem a tanárnak.
Több zenekar a suli után is együtt maradt, baráti társaságok is összejöttek.
Dehir.hu: Fiatalokkal foglalkozik még ma is, ez tartotta ilyen fiatalon?
Vincze Béla: Talán ez is, de van hat unokám, és ők is fiatalon tartanak. Próbáltam teljes életet élni, a család és a Rocksuli mellett van még más fontos mozaik is az életemben. Az egyik a Zemplénben a közösségi szállásunk, amelyet öt éve sikerült felújíttatnunk egy Európai Uniós pályázatból.
Közösségépítésre, fejlesztésre használjuk, már 22 országból érkeztek ide fiatalok Indiától egészen Kolumbiáig.
Elvonulunk ott a világ szeme elől, és így ragyogóan lehet dolgozni. Az én szakmám közösségfejlesztő, nem vagyok zenetanár, így számomra a Rocksuli is inkább mint közösségi forma volt izgalmas, azt szerettem volna elérni, hogy legyen egy környezet, ahol ez a képzés is ki tud teljesedni. Mire a magam részéről mindent megvalósítottam, amit terveztem, az 25 évig tartott, és akkor úgy döntöttem, hogy inkább átadom a vezetést. Kitűnő utódomat találtam meg Balogh Miklós Péter személyében. De nem hagytam fel a munkával, dolgozom ifjúsági közösségekkel és közösségfejlesztőként is. Koncertekre már nem nagyon járok manapság. Túl nagy a szakadék a közönség és az én korom között. Viszont az unokáimmal majd elmegyek néhányra.
Dehir.hu: A zene, a diákok, az oktatás sokat változott a kezdetek óta?
Vincze Béla: Persze. Többször temették a rockzenét, meg éppen most is temetik. A rockot talán lehet temetni, de a zenét nem. Innentől pedig hogy mi alakul ki belőle, azt csak a jövőben tudhatjuk meg. Felnőtt egy generáció, melynek a zenetanulás már természetes. Ha nem ezen a hangszeren, akkor egy másikon. Aki nem klasszikus zenét vagy nem népzenét akar tanulni, akkor az ma már tanulhat könnyűzenét. Legyen az rockzene, popzene bármi, megtanulja és utána arra megy a zenei világban amerre szeretne, a tudása megvan hozzá.
Változások nyilván voltak a Rocksuliban is, például tizenháromszor költöztünk az elmúlt idő alatt. Voltak törések, de szerencsére az iskola minden ilyenből megerősödve jött ki.
Bizonyos szempontból viszont semmit nem változott a helyzet, jön a gyerek, legfeljebb drágább hangszerrel, jobb cuccban, vagy jobban énekel angolul. Mikor elkezdtük, szinte csak halandzsázva énekeltek, ma már teljesen természetes az angol nyelv a koncerteken. A gyerekek személyes fejlődése segített a mi fejlődésünkben is. Viszont amikor kezdődnek a koncertek, akkor ma is ugyanúgy izgulnak, mint régen, várják a sikert, vágynak rá.
Dehir.hu: Milyen érzéssel fogadta, hogy munkáját az Artisjus is elismerte?
Vincze Béla: Ha az ember végigjár egy bizonyos életet, akkor óhatatlan, hogy néha eltalálják díjak. Viszont ez az Artisjus-díj azért esett igazán jól, mert nem számítottam rá.
Kakukkfióka vagyok a díjazottak között, mivel sem zenész, sem pedig zenetanár nem vagyok. Nem gondoltam volna, hogy én is megkaphatom, kellemes meglepetés volt.
Nem sejtettem, hogy valaki még ilyen szempontból számon tart. Fontos ez a díj, nem miattam, hanem mert felhívja rá a figyelmet, hogy az a 450 gyerek miért jár ebbe az iskolába, mitől működik ez már harminc éve.
Dehir.hu: Ha ma kezdené a karrierjét, ugyanebbe az irányba indulna?
Vincze Béla: Nem nevezném a munkámat karriernek, nekem inkább útjaim voltak. Ha ma kezdeném, kicsit tudatosabban élnék a lehetőségekkel, és még az is lehet, hogy karriert építenék. Mindaz, ami megtörtént velem, az, hogy tanítottam például, rádöbbentett arra, hogy hogyan kell semmiből létrehozni valamit. Ez az életút volt megírva nekem, amit bejártam. Ha újból kezdhetném, akkor ugyanezeken az utakon járnék. Egyébként az az érdekes, hogy én soha nem kerestem ezeket az utakat, azok találtak meg.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)