Debrecen felett az élet - örömóda a nyolcadikon
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.10.13. 11:55 | Frissítve: 2011.11.03. 16:36
Debrecen – Szürreális színdarab szereplőiként, tarka hangyának tűnik minden lény a magasból, ahonnan még a Nagyerdő is eltörpül – ez a luxuspanoráma a kiváltsága a konzervatórium két kollégistájának.
Az Egyetem téri zenede nem mindennapi adottságú erkéllyel rendelkező, fejedelmi szobáját egy hónapja az operaénekesnek készülő Donkó Imre lakja a klarinétos diáktársával. A karcagi születésű, 30 éves fiatalember „óriási mák”-nak tartja, hogy éppen ott, a nyolcadik emeleti birodalmukban élhet, mivel az előző években mindig más – és több ágyas - szobákban kellett laknia. Nem csoda tehát, hogy most nagyon élvezi az új kuckójukat.
Az 1974-ben felavatott, kilencemeletes betontornyot a Széchenyi-díjas és kétszeres Ybl-díjas Mikolás Tibor tervezte, aki a – négy évvel később átadott, 2003-ban pedig lebontott - Kölcsey Ferenc Művelődési Központot is jegyzi. A létesítmény az oktatórészt is magában foglalja, akárcsak a nagyhírű koncerttermet és a próbahelyiségeket. Egyik belső különlegessége a nemes fából készült, magasföldszinti falburkolata, de említést érdemel a legfelső szintjén működő rádiószerkesztőség is, amely ma már ugyancsak az univerzitás fennhatósága alá tartozik. A lakórészekben a folyosókon találhatók a közös vizes blokkok, a főző- és a mosókonyhák is, de a panoráma bizonyára kárpótlást nyújt mindezért.
Vendéglátónknak nagyon tetszik az is, hogy kollégistaként mindent megkap egy helyen, tehát például nem kell korán kelnie és utazgatnia. Pazar környezetükért nekik is ugyanúgy havonta 9500 forintot kell fizetniük, mint a lentebbi és a négyágyas szobák lakóinak. Imre azt is elmesélte, mi az egyik kedvenc időtöltése: kiül ebédelni a teraszukra, és szembefordul a Nagyerdővel… és nem bír betelni az élménnyel. Közben természetesen a jövőjét is tervezi; most a „master 1.” évfolyamon tanul, s a Csokonai Színház énekkarának is a tagja.
Beszélgetésünk hatására mi is megbabonázva követtük a példáját. No, nem kezdtünk bele egyetlen áriába se – egyszerűen csak megpróbáltunk csendben maradni, és rácsodálkozni a panoráma minden részletére: az újkerti csillagdakupolára, az egyetemi templom tornyának kesze-kusza korlátjaira, a Klinika furcsa-zöld tetőcsúcsára, a távolban füstölgő kéményekre, az öreg víztorony „kopaszodó kobakjára”, a festői park szökőkútja körül szaladgáló gyerekekre és a főépület előtt nyüzsgő, egyetemi polgárokra. Tarka hangyának tűnt minden lény a magasból, mint egy szürreális színdarab szenvedélyes szereplői.
Úgy éreztük, hogyha magunk is operaénekesek vagy bármi más művészek lennénk, akkor se tudnánk méltóképpen szavakba önteni az e káprázatnak köszönhető örömünket… Pedig az épületet lentről nézve sokan nem kedvelik, mondván: a tartalom jó, de a forma nem. Mégis, a kilátás mámorától mi legszívesebben ugyancsak dalra fakadtunk volna!
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)