<?xml version="1.0" encoding="UTF-8"?><rss version="0.92">
<channel>
	<title>Debrecen hírei, debreceni hírek &#187; Kritika</title>
	<link>http://www.dehir.hu</link>
	<description>Debrecen és Hajdú-Bihar megye hírei - Dehir.hu</description>
	<lastBuildDate>Thu, 17 May 2012 16:41:44 +0000</lastBuildDate>
	<docs>http://backend.userland.com/rss092</docs>
	<language>en</language>
	<!-- generator="WordPress/3.1.3" -->

	<item>
		<title>Végül mind dühbe jönnek</title>
		<description><![CDATA[Az elmúlt évtizedben mindössze talán két olyan időszak volt a mozikritika történetében, amikor a szuperhős filmek legelszántabb bírálói kifogytak az érvekből. Előbb a Marvel-képregények lapjairól ismerős zseniális feltaláló, Tony Stark, vagyis a Vasember hengerelte le őket (2008), majd a színész Heath Ledger, aki Jokerként A sötét lovagban feltámasztotta Batmant (2009). A természetfeletti erők birtokában lévő szuperhősök moziuniverzumában Vasember elsősorban a humora miatt követelt magának helyet, s mert kiderült, a szíve nincs vasból. Ambivalens karaktere, öniróniája és provokatív megjegyzései most egy újabb szuperhős mozit is egyben tartanak, melyben a Stark Művek tulajdonosa kénytelen elviselni Thor, Hulk, Amerika Kapitány [1], Sólyomszem és Fekete Özvegy társaságát is. Mert bizony a móka nyögve nyelősen indul a Bosszúállókban: a Föld megmentésére összetrombitált csapat nagy egói, felhánytorgatva a szuperhős múltat, összefogás helyett inkább csak vádaskodnak és veszekszenek. Időbe telik, mire „kikovácsolódik” a csapatszellem, a forgatókönyvíró-filmrendező Joss Whedon szándéka szerint, aki vámpíros, horroros múltjával „terhelten”, ezúttal is maradandót alkotott.

A szuperhős tematikára kissé nehezen hangolódunk rá – Whedon ebben nem sok segítséget nyújt. Az elnyomottságban élők millióiról megfeledkezve például a földi szabadságról (?) esik szó, de megmosolyogtató az a jelenet is, amelyben a Földre érkező főgonosznak, aki lándzsa alakú szuperfegyverét szorongatja, azt a mondatot címzik elsőként, hogy „Uram, kérem, tegye le a lándzsáját!”. A félelmetes Lokiról, Thor féltestvéréről van itt szó, aki egy kapun át pottyant le a világűrből azért, hogy megszerezze az ismeretlen erejű energiaforrást, a tesszaraktot. A titkos ügynökség, a S.H.I.E.L.D vezetője, Nick Fury azonnal lép, hogy mentse a menthetőt, s hogy elkerülje a végső katasztrófát. A tét tehát nem kicsi, a sorok közül kikandikáló vidámság mégis nagy. Bár nem minden poén ül, a Firefly és a Buffy gazdájának szerződtetése a rendezői posztra a Marvel részéről telitalálat volt.

 [2]A mutánsok kontra átlag emberek problematika – mely az utóbbi húsz év távlatában Bryan Singer és az X-Menek [3] első találkozásának (2000) alkalmával nyert igazán bő kifejtést –, felbukkan a Bosszúállókban is, de korántsem a Singer-féle direkt tálalásban. Fury felettesei, akiket arctalan árnyékként ábrázolnak a készítők, előszeretettel hangsúlyozzák Hulk, Amerika Kapitány és a többiek kívülállóságát, egyúttal lesajnálják azt, aki potenciált lát bennük. A büszke és oktalan tömegek szószólóit testesítik meg a bírálók, hallgatólagosan mégis adnak egy esélyt a Bosszúállóknak. A különlegesek és az átlagosak között bár inkább szakadék tátong, néha épülhet híd is – ahogy erre néhány epizód áttételesen rávilágít. Phil, a lelkes ügynök, Fury jobb keze például ártalmatlan balekként mutatkozik be, aki a villámvetők és kocsiborogatók szemében nem több egy apró porszemnél. Mégis amikor a szuperhősök viszálykodását látva egyedül száll szembe Lokival, tettével hidat épít a „mutánsok” és a hétköznapi emberek között.

 [4]Phil bátorsága és elszántsága ugyanis önvizsgálatra készteti a különlegesek gárdáját, akik ettől a pillanattól fogva éreznek először felelősséget a földlakók megmentéséért. Kifejezetten jót tesz a filmnek, hogy Joss Whedon nem kendőzi el, hogy az előítéletek ma is jelen vannak még a legdemokratikusabbnak mondott társadalmakban is. Szimpatikus az is, hogy a témában inkább apellál az egyszeri mozizó belátására, mint hogy politikai síkra terelné a két csoport különbözőségéből adódó problémát.


[1] http://www.dehir.hu/kultura/altortenelem-ora-szuperhossel/2011/08/18/
[2] http://www.dehir.hu/wp-content/uploads/bosszuallok2.jpg
[3] http://www.dehir.hu/kultura/variacio-mutansokra/2011/06/16/
[4] http://www.dehir.hu/wp-content/uploads/bosszuallok3.jpg]]></description>
		<link>http://www.dehir.hu/kultura/vegul-mind-duhbe-jonnek/2012/05/06/</link>
			</item>
	<item>
		<title>Az amerikai pite megint összehozta a régi csajokat és haverokat</title>
		<description><![CDATA[A piték motorja, a Universal egy osztálytalálkozón egyesíti újra a végzősök ütősnek mondott, de immár tizenhárom éve szétszéledt csapatát. Jim (Jason Biggs), Oz (Chris Klein), Kevin (Thomas Ian Nicholas as) és Finch (Eddie Kaye Thomas) kissé szentimentálisabb lett, de szürkeállományukat – mely egy milliméternél alig lehet vastagabb – még mindig a szex tölti ki. A pite császármorzsásításának története időközben bejárta a világot – az Amerikai pite: A találkozó című filmben alig telik el úgy tíz perc, hogy a készítők erre a tényre valamilyen módon vissza ne utalnának.

Az öntömjén illata – bár nem mindig direkt módon – Biggs szinte valamennyi jelenetét belengi, amit csak azért vagyunk hajlandóak elnézni neki, mert cserébe képes önmagából többször is hülyét csinálni. Na, persze nem olyan mértékben, mint korábban, hanem inkább a harmincasokra jellemző módon. Karaktere, az örökké hezitáló Jim épp gödörbe került: a magányos szexpercek múltán arra jut, hogy amióta Michelle (Alyson Hannigan) anya lett, elfordult tőle. A feleség, persze, más véleményen van: azt érzi, hogy a szülés után már nem tud eléggé vonzó lenni a férje szemében. Néhány galibával és botránnyal odább kénytelenek átértékelni kapcsolatukat, miközben közvetlen környezetükben is egyre-másra csapkodnak a villámok. Oz-t a Heather-rel (Mena Suvari) való találkozás teszi próbára, Finch hazugsággal szerez előnyt. Vicky (Tara Reid) önérzetét a nős építész, Kevin sérti meg, de Stifler sem ússza meg szárazon. A régi-új haverok szánalmas bukdácsolása kísértetiesen emlékeztet a saját bénázásunkra. Ha mégis győztest kellene avatnunk, Jim lenne az, akinek sikerül felülemelkedni korábbi énjén.

Aki rendszeresen nyomon követi a filmvilág híreit, azt nem érte meglepetésként, hogy a Universal kezdeményezésére újra összejött az East Great Falls gimi szupercsapata, más szóval a kasszasikerré lett Amerikai pite trilógiát a filmstúdió megfejelte egy újabb epizóddal. A három eddigi pite összesen 95 millió dollárból készült és 755 milliót hozott a konyhára. Nem is csoda, hogy a negyedik részt nem bízták a véletlenre: állítólag forgatókönyvek és ötletek tucatját dobták vissza a filmstúdiónál, míg végül teret adtak a Jon Hurwitz és Hayden Schlossberg író-rendező párosnak (Kalandférgek-trilógia), akik Paul Weitz vagy Jesse Dylan után üdítően új szeleket hoznak. Ez a párbeszédeken érződik leginkább, melyek minden tabut ledöntögetve találnak maguknak utat és végeredményben így vagy úgy, de a szexről szólnak. És hogy mennyire durván? Nem kicsit, nagyon.

[caption id="attachment_151457" align="aligncenter" width="560" caption="Amerikai pite: Biggs és a szex"] [1][/caption]

Az egydimenziós Stifler (Seann William Scott), aki surmóságban verhetetlen, és akire mindig mindent rá lehet kenni, úgy gyalogol be a képbe, mint tank a babaházba. Az önimádó Oz, akinek sok humora nincs, Kevinnel együtt arra hívatott, hogy visszaállítsa a Stifler és Jim jelenlétével újra és újra megbillenő egyensúlyt. Bár a ’komplex’ szó ebben a filmes közegben nagyjából értelmezhetetlen, megkísérlem behívni Jim és az apja jeleneteinek jellemzésére. Idősebb és fiatalabb Levenstein bár igényli egymás társaságát, mégsem találja azt a közös nyelvet, amin képes lenne a másikkal érdemben is kommunikálni. Az ebből adódó feszültség, ami néhány másodperc alatt szinte tapinthatóvá válik, kölcsönöz némi összetettséget közös jeleneteiknek, és sokkal jobban szórakoztatja a nézőt, mint mondjuk a hűtőládába vizelés.

&#160;



[1] http://www.dehir.hu/kultura/az-amerikai-pite-megint-osszehozta-a-regi-csajokat-es-haverokat/2012/04/22/attachment/pite-2/]]></description>
		<link>http://www.dehir.hu/kultura/az-amerikai-pite-megint-osszehozta-a-regi-csajokat-es-haverokat/2012/04/22/</link>
			</item>
	<item>
		<title>Szerelem és szakítás: a bohém Párizs beszökött a Csokonaiba</title>
		<description><![CDATA[Az átlagos magyar gyerek nem úgy nő fel, hogy halkéssel kergetik az asztal körül, egye normálisan a pisztrángot. Vannak tanulási folyamatok az élet minden terén. Azért a hazai oktatási rendszernek (meg persze a szülőknek!) jár súlyos elégtelen vagy harminc éve, hogy azok a gyerekek, akik óvodásként imádják a verseket, dalokat, s még alsó tagozatban is szívesen énekelnek, felsőre kifordulnak önmagukból. Már nem szeretik az irodalmat, a középiskolában pedig a többséget kirázza a hideg a – sokszor egyébként tényleg unalmas, rosszul összeválogatott – kötelező olvasmányoktól. A zene külön a borzalom kategóriájába szorul számukra, az opera pedig főképpen idétlen viccek tárgya ennél a korosztálynál, hogy ez az a műfaj, ahol festett arcú, öreg és mázsás emberek énekelve gyilkolják egymást.

A beavatáson nagyon sok minden múlik. Egy jó előadás örökre a színház szerelmesévé teheti a kamaszkorú nézőt, egy ötletesen színre vitt opera pedig akár rá is döbbentheti, hogy ez tulajdonképpen jó. Azért, mert a látvány, meg a zene a színészi játékkal együtt egy egészen sajátos hangulatot képes teremteni. Minden ott van, testközelben, nem kell spéci szemüveg, mert itt tényleg minden 3D-ben megy, és valóban másképpen szól az élő zenekar, mint az mp3-lejátszó fülhallgatója. S innen már nincs messze az sem, hogy azt is megértse, operába nem azért megy az ember, mert olyan párbeszédeket szeretne hallani, mint amilyeneket Quentin Tarantino vagy Kevin Smith ad színészei szájába. Ilyesmi persze nem feltétlenül jut a színházcsinálók eszébe az alkotási folyamat közepén, ami nem baj, de aztán majd lehet csodálkozni, miért tűnnek el esetleg generációk a nézőtérről.

Debrecenben sem ártana ilyen szemmel is végignézni egy-egy évad műsortervét, még akkor is, ha elmondható, hogy a Csokonai Színházban fél évtizede stabilan és rendszeresen születnek olyan előadások, melyek a szakmát és a nagyközönséget egyaránt képesek lenyűgözni [1]. A nézőt azonban nem elég egyszer bevinni [2] a színházba.

 [3]

Puccini operájának ősbemutatóját 1896-ban tartották Torinóban, ahol Arturo Toscanini vezényelte a zenekart. Az eredetileg négyfelvonásos (nettó két órás) művet a Csokonai Színházban ezúttal a francia Nadine Duffaut állította színre. Rendezése érzékeny, vibráló, szórakoztató és szerethető, s ami legalább ennyire fontos, hogy nála kiemelten hangsúlyos a látvány: énekeseit nem csak hang, hanem megjelenés alapján is választotta. Itt két felvonásban megy az opera, egyetlen szünettel.

A történet hősei fiatal művészek, akik egy padlásszobában tengődnek [4] az 1830-as évek Párizsában – ám az időt valami oknál fogva Nadine Duffaut kicsit eltolta 1871-re, ezért nála néhány vörös papírlap formájában feltűnik a kommün kísértete is. Az egyik fiatalember, a költő Rodolfo megismerkedik egy Mimi nevű varrónővel. Együtt szórakoznak (értsd: buliznak) a forgalmas  párizsi éjszakában, miközben őrülten szerelmesek lesznek egymásba. A második felvonásban már túl van a tetőfokon Mimi és Rodolfo kapcsolata. A költő – ez a hisztis, önző alak – rájön, hogy a lány azért köhécselt korábban, mert tüdőbeteg, meg fog halni, ezért Rodolfo kirúgja, elhagyja. Hazudni azonban nem hazudhat magának sem, a szerelmet nem tagadhatja le. Amikor Mimi még egyszer, utoljára eljön hozzá, akkor már késő. A lány annyira gyenge, hogy a szegényes padlásszoba ágyára hanyatlik, s hiába rohannak orvosért a barátok – Mimi ott hal meg, s még csak nem is a kábán kapkodó Rodolfo karjai között.

 [5]

Aki volt már szerelmes, az tudhatja, hogy az életben semmi nem fekete vagy fehér, és hogy az érzelmekben, meg az emberi jellemekben nem mindig kell logikát keresni. A szövegkönyv talán nem túl erős, nem színvonalasabb, mint egy Barátok közt epizódé, de a történet íve, dramaturgiája olyan, mint amit papíron számoltak ki. Két óra alatt minden megtörténik a színen. S ez köszönhető Puccini zenéjének – igazi olasz opera, teli érzelmekkel, szakadatlanul áradó, színes dallamokkal –, valamint az énekesek teljesítményének. A premieren Kriszta Kinga úgy énekelt, úgy játszott, hogy neki el lehet hinni: puszta létével magába tudta bolondítani Rodolfót. Aki Nyári Zoltán jóvoltából valóban sármos fickó, nem csak egy behízelgő hang.

Hatásos Emanuel Favre díszlete: alapvetően szürke, térbe állított elemekre épül (mintha a Mezzo tévécsatornát látnánk), s néhány jelzésértékű, valódi bútordarabra. Van helye az embereknek, a mozgásnak, a játéknak. A szürke padlásszoba nyomorúsága után (ahol alapvetően szürkeruhás fiatal művészek tesznek-vesznek) a nyüzsgő éjszakai Párizst színes fények varázsolják ragyogóvá. Tényleg tömeg hömpölyög itt a színházi énekkarnak és a bányais diákok kórusának köszönhetően. A szürkeségből kiragyog vörös ruhájával és hangjával a ledér Musetta (Rőses Orsolya), a festő (Florin Estefan) Marcello imádatának tárgya. Sok apró játék teszi érdekessé, s nem öncélűvé a tömegjelenetet (ahol egyébként a kávéházi asztalok is úgy állnak, mint Párizsban) – többek között Ürmössy Imre idétlen, szerelmes öregurának magánszáma.

 [6]

A varázsos, tarka éjszakát nyomasztó, hideg és havas hajnal követi. Már semmi sem az, mint addig volt. A város kihalt, ha a zenének nem is, de a mulatságnak (a partinak...) vége. Pont olyan idő ez, mint amikor szakítani szoktak. S mikor az utolsó, a negyedik jelenetben ismét a padlásszobába térünk vissza, ahova Mimi meghalni érkezik, már a porcukorszerű hó sem hull, ami legalább álomszerűvé varázsolhatná a világot. Hiába tüsténkedik a muzsikus Schaunard (Cseh Antal) és a filozófus Colline (Kiss András) – akik elsősorban szépen zengő, súlyos hangjukkal, nem annyira színészi játékukkal vannak jelen –, itt már nincs segítség, Mimi kiszenved és meghal. Kriszta Kinga megható, emlékezetes nagyjelenete ez, ahogy a kanapéra dőlve elhagyja ezt a világot. Rodolfo pedig verheti a fejét a falba, mert ezt bizony elszúrta. Jó reggelt, lehet felkelni, ideje felnőni, mondhatnánk neki, egy Puccinihez képest jóval későbbi klasszikust, a hatvan felett is delejesen éneklő Mick Jaggert idézve: nem kaphatod meg mindig azt, amit akarsz...

[1] http://www.dehir.hu/kultura/debreceni-szineszeket-dijazott-a-szakma/2012/03/30/
[2] http://www.dehir.hu/kultura/dijaztak-a-fodrasznot/2010/06/14/
[3] http://www.dehir.hu/kultura/szerelem-es-szakitas-a-bohem-parizs-beszokott-a-csokonaiba/2012/04/21/attachment/bohem-duo/
[4] http://www.dehir.hu/kultura/balczo-peter-szerint-a-bohemelet-top-otos-opera-latni-kell/2012/04/20/
[5] http://www.dehir.hu/kultura/szerelem-es-szakitas-a-bohem-parizs-beszokott-a-csokonaiba/2012/04/21/attachment/bohem-haziuras/
[6] http://www.dehir.hu/kultura/szerelem-es-szakitas-a-bohem-parizs-beszokott-a-csokonaiba/2012/04/21/attachment/bohem-meghal/]]></description>
		<link>http://www.dehir.hu/kultura/szerelem-es-szakitas-a-bohem-parizs-beszokott-a-csokonaiba/2012/04/21/</link>
			</item>
	<item>
		<title>Papírforma: az örömlányok nem mindig élvezik a szexet</title>
		<description><![CDATA[Olja a Gorcu nevű, nyomasztóan szegény moldovai faluból származik. Tizenéves kislány, aki azt látja, hogy a falubeli férfiakat a bánya szippantja be, a nők meg korán elvirágzanak. Semmije nincs az égvilágon, csak a reménysége, hogy egyszer talán ki tud törni ebből a mérhetetlen nyomorúságból. A kamaszlánynak fogalma sincsen a valódi világról, és ezért örömmel bólint rá a falubeli pap ajánlatára, aki azt ígéri, elviszi a közeli városba, hadd tanuljon. Ám Olja hamarosan megtapasztalja, hogy semmi és senki nem olyan, mint amilyennek látszik. Szó sincs arról, hogy elkezdhetné tanulmányait, a pap ugyanis valójában eladja kurvának.

A tapasztalatlan Olja pedig nem tehet mást, minthogy engedelmeskedik, és a kollégium legfelső emeletén átesik a beavatás szertartásán. Pénzért kell lefeküdnie férfiakkal, ám jövedelmének csak a töredékét tarthatja meg. Amikor sikerül összegyűjteni pár száz dollárt, hazautazik a családjához, ám amikor az anyja megtudja, hogy a testéből él, meg sem hallgatja, hogyan csalta csapdába a pap, kitagadja és elkergeti a házából. Egyedül a kishúga sajnálja, aki persze még túl kicsi ahhoz, hogy megértse, mi történik a felnőttek világában. Olja megalázva tér vissza városba és megfogadja, mindent megtesz azért, hogy legalább a testvérének emberibb élete lehessen.

Nem ragad azonban örökre a kollégiumban Olja: megtanul hazudni, és tökélyre fejleszteni a legősibb női mesterséget. Kalandos életutat jár be, megfordul több országban és sok-sok városban (köztük Budapesten is), és egészen fényes karriert fut be, miközben szerb, német és holland maffiózók adják-veszik. A műfaj minden stációjába belekóstolhat: megtanulja, milyen az élet az utcán, de belekóstol a pornósztárok és a luxusprostik világába is. Szépsége, eredendő intelligenciája a csúcsra juttatja, ahonnan persze könnyű nagyot zuhanni. Kurvának lenni ugyanis nem könnyű kenyérkereset, és ebben a közegben szinte mindig megjelenik a drog, ami valamivel elviselhetőbbé teszi a lányok életét, viszont le is zúzza őket. Olja azonban erős, kitartó, a reményt sohasem adja fel, hogy egyszer talán jobbra fordul a sorsa, és kiszabadulhat ebből a szörnyű világból. S mert szép, így a szerencse is valamivel könnyebben mellészegődik: nincs az a férfi, aki ne szeretne bele, vagy akit ne bűvölne el dögös testével. Olykor még egy-egy kérges szívű, egyébként állatként viselkedő maffiózó lelkét is megérinti a lány.

 [1]Agresszív bűnözők, pénzéhes stricik, korrupt rendőrök, perverz üzletemberek, és kihasznált, lenézett, megvetett kurvák univerzumában játszódik a regény. Egy olyan világban, ahol az érzelmek nem sokáig játszhatnak főszerepet. A szexiparban a mohóság, a pénz diktálják a tempót. A stricik szemében a lányok nem emberek. Ha egy kurva sokat dumál, könnyen elvágják a torkát. Ha egy-egy lány pedig túlzottan is a kábítószerek rabja lesz, rövid úton megszabadulnak tőle. Legfeljebb az kap némi haladékot elvonókúrák formájában, akiben látszik a lehetőség, hogy be fogja hozni ráfordított költségeket. Olja ilyen lány, de valahol ez lesz a veszte is. Iszonyatos tempót diktálnak neki, és amikor kibukik, hibát hibára kezd halmozni, hajszálon múlik az élete. A mélybe zuhan a csúcsról, és Hollandia piroslámpás negyedében, egy kirakatban folytathatja pályafutását, ahonnan előbb-utóbb újra feljebb tud kapaszkodni. Végül sorsa mégis jobbra fordul: még férjet is talál, bár hamar kiderül róla, hogy ő sem különb, mint korábbi „pártfogóinak” többsége: bűnöző, akinek csak arra kellett, hogy kihasználja a lányt.  Ám a bestsellerek szabályainak megfelelően a vége mégis az lesz a történetnek, hogy Olja bosszút áll azokon, akik tönkre tették őt, megtalálja a húgát és kiszáll a szexiparból.

Érdekes és akár tanulságosnak is mondható olvasmány Robert Yugovich regénye, az Olja, mely a szexipar igazi arcát kívánja megmutatni az olvasóknak. Nincs ingyen semmi – ezt is leszűrhetik azok, akik azt hiszik, prostinak lenni kaland, és akinek szép teste van, az pár év alatt összekaparhat annyit, hogy majd később tisztes életet biztosítson magának belőle. Ha valaki ilyesmit forgat a fejében, feltétlenül olvassa el ezt a regényt – azzal a fenntartással, hogy regény, tehát nem dokumentumkötet. Ám a fikció mögött mégis ott a valóság.

Az Olja sokféle elemből áll össze. Egyrészt kendőzetlen eszközökkel ábrázolja a bűn brutális világát, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektet az erotikus, de még inkább a pornográf részletekre is. Vannak benne szocio-novellákra emlékeztető részek is – kifejezetten érzékenyen mutatja be a nyomort, a szegénységet, a kilátástalan sorsok világát –, és bár maga a történetmesélés eléggé szenvtelen, mégis kijön belőle az együttérzés a főhőssel szemben.

Külön csavar a szerző személye. A Robert Yugovich írói álnév ugyanis. A könyv hátlapjának információi szerint egy 35-40 év körüli férfit takar, aki katona volt a délszláv háború idején, később a rotterdami szerb maffia egyik alvezére, jelenleg pedig egy magyar börtönben tartózkodik.Szenvedélye a küzdősport, hobbija pedig sporttehetségek támogatása. Családi állapota pedig nős, három gyerek édesapja. Amit persze vagy elhisz az olvasó, vagy nem. Valójában nincs jelentősége. Része a körítésnek, a marketingnek. Ám egy könyv nem ettől lesz jó. Ettől legfeljebb kelendő lesz. Lehet, hogy létezik Robert Yugovich, meg az is lehet, hogy több személy áll a háttérben. Mindegy, a könyv érdekes. S még az sem lehetetlen, hogy film készül majd belőle. Olyan, amin ott lesz a karika a szigorú 18-as számmal, vagy amit így jelölnek: XXX.

[1] http://www.dehir.hu/kultura/papirforma-az-oromlanyok-nem-mindig-elvezik-a-szexet/2012/04/21/attachment/olja-bentre/]]></description>
		<link>http://www.dehir.hu/kultura/papirforma-az-oromlanyok-nem-mindig-elvezik-a-szexet/2012/04/21/</link>
			</item>
	<item>
		<title>Lápi babona angolokkal és Harry Potterrel</title>
		<description><![CDATA[Egy fiatal, londoni ügyvédet vidékre küldenek, hogy megnyugtatóan rendezzen el egy hagyatéki ügyet. A már lakatlan rezidencia közelében élő falusiak nem örülnek Arthur Kipps-nek (Daniel Radcliffe): mindent megtesznek azért, hogy rövid úton visszaküldjék oda, ahonnan jött. A feleségét gyászoló, egy gyermeket nevelő Arthur azonban marad; elszántságát az magyarázza, hogy főnökétől utolsó esélyként kapta meg az ügyet. Közben rejtélyes gyerekhalálok tizedelik a falu lakosságát, amiért a legtöbben egy rémisztő nőalakot okolnak, aki hosszú idő után újból felbukkant közöttük.

A képi világ erősen stilizált: majmok, porcelánbabák és zenélő dobozok között járunk. A hatalmas, impozáns ház – amit naponta akár több órára is a dagály választ el a szomszédos falucskától – lidérces álmokat idéz: az idő megállt a súlyos titkokat rejtő falak között, melyek tanúi voltak azoknak a szörnyűségeknek, amin a Drablow családnak keresztül kellett mennie. A rendező egy letűnt kor kísérteteit rajzolja bele a hétköznapi használati tárgyakba, melyek szinte élnek, amint rájuk vetül a halovány gyertyafény. Víz csobban, madár szárnya suhog és reccsen a padló, ugyanolyan mesteri kivitelezésben, ahogy a Más világban láthattuk. James Watkins a brit Hammer Film Productions horrorfilm-stúdió hathatós segítségével és A fekete ruhás nő alapjául szolgáló regényhez hűen, lassan, komótosan ágyaz meg a tulajdonképpeni történetnek, majd miután egy fekete ruhás, lefátyolozott nőalak megjelenítésével kiengedi a szellemet a palackból, gyors és hathatós megoldásokat kínál. Legalábbis reméljük egészen addig, amíg képesek vagyunk elringatni magunkat abban a hitben, hogy kísértet-ügyben előbb-utóbb mindig győz az emberi számítás.

 [1]A fekete ruhás nő eredetije az egyik legolvasottabb angol misztikus regényírók egyikének munkája – először 1983-ban adták ki magyarul. Susan Hill viktoriánius kísértethistóriáját – mely újrahasznosítja az eredeti Drakula-történet több elemét is –korábban színházi és televíziós alkotók is felkapták már; most a hazánkban majdnem teljesen ismeretlen forgatókönyvíró–rendező, James Watkins látott benne fantáziát. Nem habozott sokat, amikor a kurtítás mellett döntött, vagy amikor a múlt időt jelen időre cserélte fel. Többet forgatta azonban a horror-kisokost, mint amennyit kellett volna. Pedig kreatív ereje van, ami többek közt abban mutatkozik meg, hogy ízlésesen tálalja Hill történetét: öröm látni, hogy nem megy el a gyomorforgató kaszabolás irányába, hanem megmarad a valóságba bele-belejátszó szellemvilág és az ebből adódó szokatlan és rémisztő események koordinátái között. Mert lássuk be, ahhoz, hogy úgy érezzük, nem vagyunk biztonságban, elég, ha egy fekete fátyol lebben, egy hintaszék nyikorog vagy egy kezet formázó párafolt jelenik meg az ablaküvegen.

 [2]A múltba révedő londoni ügyvéd szerepére Radcliffe túl fiatal, de összességében nem rossz választás: a gyászolók szomorúságával átitatott tekintete mintha mindig a láthatatlant fürkészné. Mozdulatai megfontoltak, beszédstílusa kimért, hidegvérét még extrém körülmények közt is megőrzi. Radcliffe visszafogott eleganciával személyesíti meg Arthurt; a sötét, babonákkal átitatott közegben épp oly otthonosan mozog, mint a Harry Potter-sorozat kulisszái között. Nem esik nehezünkre elhinni neki, hogy van benne valami nem evilági. Ennél többet várnunk a színésztől fölösleges, mert Radcliffe-et nem állítja nagy feladat elé a film. Nem kell lélekbúvárnak lennünk ahhoz, hogy lássuk, Arthur személyiségének nincsenek rétegei. Arthur csak a házért van, és annak úrnőjéért, aki bosszúállóként szabadítja dühét a világra.


[1] http://www.dehir.hu/wp-content/uploads/feketeruhasno2.jpg
[2] http://www.dehir.hu/wp-content/uploads/feketeruhasno3.jpg]]></description>
		<link>http://www.dehir.hu/kultura/lapi-babona-angolokkal-es-harry-potterrel/2012/04/15/</link>
			</item>
	<item>
		<title>Házaspáros dumaszínház: mesék a szerelemről néhány száz statisztával</title>
		<description><![CDATA[Megfogta az Isten lábát a Medvegyev-darabbal, a Fodrásznővel a Csokonai Színház. [1] Izgalmas, modern, értékes – és ugyanakkor a nézők által is kedvelt előadás született. A debreceni ősbemutatót követően óriási szakmai és közönségsikerrel játszották túl a város- és országhatárokon is. Úgy néz ki, bejön a fiatal orosz drámaírók és a debreceni teátrum közötti kapcsolat. Ivan Viripajev, a mai orosz dráma fenegyerekének művét, az Illúziókat is Viktor Rizsakov állította színre [2]. A Víg kamaraszínházi premiert követően talán korai volna még jóslásokba bocsátkozni, de nem kizárt, hogy hasonló karrierre lehet majd számítani.

Ennyi alapanyag persze önmagában még mindig kevés, legyen az bármilyen jó és minőségi. Sok más is kell hozzá: például zene. Míg a Fodrásznőnél a téglafejűre nyírott fekete démon Grace Jones dala, a Strange szólt, itt az Abba került elő. A Mamma Mia. Talán nem is véletlenül, hiszen az Illúziók a szerelemről szól. S ahogy a 70-es évek slágergyáros csapatában, úgy itt is két házaspár a főszereplő. Vass Magdolna és Kristán Attila, valamint Szűcs Nelli és Trill Zsolt [3] – utóbbiak az életben is egy párt alkotnak. E négy ember fél évszázados története elevenedik meg a színpadon. Kézenfekvő lenne a Jövőre, veled, ugyanitt című darabra tippelni, hogy valami hasonló lehet. Ám erről szó sincsen. Az egy hagyományosabb mű: eleje van, vége, kisebb-nagyobb konfliktusok, csúcspont, függöny, vége.

Az Illúziók egészen más. A néző már akkor látja, hogy valami izgalmas fog történni, amikor elfoglalja a helyét. High-tech konyha a színpadon, mely körül a szereplők tüsténkednek. Közben vetítés is elindul, filmbejátszások a szerelemről. Kinek mit jelent a szerelem. Színészek, meg néhány „utca embere” vall. Egyszerre nagyon puritán minden, ugyanakkor nagyon emlékeztet a tévékből ismerős, sztárokat felvonultató, látványos show-műsorokra. Rizsakov nagyon egyszerű jelmezeket alkalmaz: fekete ruha a hölgyeken, fekete nadrág, póló az urakon, illetve bordó kötényke mindenkit a főzés miatt, rajta Illúziók felirattal. Ezek a betűk világítanak a színpad felett is, erősítve a multimédiás jelleget. Itt kell megemlítenünk a video-projekt felelősét, Jóvér Csabát, aki érdekes kameramozgásokkal hoz olykor lírai, olykor dokumentarista hangulatú, de igen stílusos hátteret. Érdekes kontraszt alakul ki így: a színészek ott beszélnek az első sor előtt a maguk testi valójában, arcuk meg óriásira nagyítva tátog a háttérre vetítve mint valami stadion-koncerten a rockisteneké. S gyaníthatjuk azt is, Kozma András fordítása hozzátett a produkció sikeréhez [4], mivel nincsenek hamisan csengő mondatok, nincsenek modorosságok a szövegben.

[caption id="attachment_149401" align="aligncenter" width="560" caption=" (Fotók: Csokonai Színház/Máthé András)"] [5][/caption]

&#160;

A sikerhez azonban még mindig kell valami: az emberi tényező. Négy olyan színész, akik képesek ezt az egy – de annál intenzívebb! – felvonást erővel, tartalommal megtölteni. Itt nem lehet mellébeszélni. Itt nincs az, hogy díszletek, jelmezek, lekerekített történet mögé lehetne bújni, vagy meglapulni, elnézni a semmibe a sötét nézőtér felett. Csak az arcuk van, a testük, a hangjuk. A színpad elején áll ugyanis négy mikrofonállvány, a nézőtér pedig szinte sohasem borul sötétbe. Amikor Vass Magdolna előresétál [6] azzal, hogy szeretne elmesélni egy történetet, hirtelen nem is tudjuk, hol vagyunk, mi fog történni. Mi lesz ez? Stand-up comedy? Majdnem. A felelősséget, a kockázatot illetően valami hasonló. Akár a szöveg, akár a színészi játék gyenge lenne, összeroppanna minden. De erről szó sincs. Az évad legmeglepőbb produkcióját négy tehetséges, sokoldalú színész viszi el a vállán, akik két férfi és két nő történetét mesélik el. Bő ötven évet. Házasságokat és szerelmeket. Férjekről, feleségekről, szeretőkről mondanak történeteket. Részleteket villantanak fel. Megható sztorik, kacagtató jelenetek, nagy poénok váltják egymást. Apróságok, ám ahogy el is hangzik a darabban, az élet tulajdonképpen ezekből áll össze. Nincsenek nagy dolgok, csak sok kis semmiség. S a vicc valahol az, hogy a színen semmi nem történik. Vagy majdnem semmi. Kisül egy torta. (Épp a premier napján 40 éves Trill Zsolt [7], és az emeletes a tortát a nézők is megkóstolhatják!) Eltörik egy tányér. Kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik. Hogy akár 94 évig is élhet egy ember. Megtudjuk, mi a fontosabb: a viszonzott, vagy a viszonzatlan szerelem. Léteznek-e ufók. Lehet-e igazat mondani egy életen át, és milyen az, ha valaki idétlen vicceket süt el kínos helyzetekben.

[caption id="attachment_149402" align="aligncenter" width="560" caption="Illúziók: vetítenek is"] [8][/caption]

Rizsakov rendezésében az még döbbenetes, hogy bár négy főszereplővel dolgozik, nagyon sok statisztát alkalmaz, akik viszont maguk fizetnek azért, hogy részesei legyenek a játéknak. Előadásonként néhány száz fő vesz még részt az Illúziókban. A nézők, akik akarva-akaratlanul is szereplői lesznek a házaspárok történetének. Semmi drasztikus: csak ülnek a fényben, és figyelnek, hallgatják, ahogy ez a négy színész mesél. Ahogy életre keltik a történetek szereplőit, azt a négy embert, akik lehetnének akár ők, vagy akár mi magunk is.

Van egy ritmusa az előadásnak. Beúszik, felpörög, lassít, megint felgyorsul. Mint a szív ahogy ver. Nagy bátorság egy kicsit hosszabb történettel indítani, de ahogy Vass Magdolna mesél, arra nem lehet nem odafigyelni. Szűcs Nellit nézve pedig nem könnyű eldönteni, izgul-e [9] vagy azt játssza, hogy izgul. Kicsit hadar. Aztán lelassul a beszéde. Hátralép, megtörli a szemét. Összeomlik, feltámad, elemében van, mint egy vihar a Hortobágy felett. Kristán Attila [10] szerelmes. Elszánt. Bizonytalan. A kezét tördeli néha. (Később a tányért is, amikor a feszültség már annyira fokozódik...) Mindenki mondja a magáét, meséli a ráeső részt.

[caption id="attachment_149414" align="aligncenter" width="560" caption="Illúzió: nagyon látványos"] [11][/caption]

Olykor azonban jön Trill Zsolt és közbevág. Megigazítja a mikrofont. Belebeszél a másik történetébe, viccelődik. S szép lassan kibontakozik, érthetővé válik ennek a négy embernek a története, mindaz,  ami belefér szűk 90 percbe. Tudjuk, ez egy átlagosnál kicsit rövidebb film hossza. A mai néző erre van hitelesítve. S élvezi minden percét ennek a másfél órának. Az idősebb és fiatalabb generációik is. Azt is, ami négy színész játéka a pillanattal, s azt is, ami ennek ellenpólusaként megjelenik a hátuk mögött előre felvett filmetűdök, vagy éppen a színpadon mozgó kamera jóvoltából.

Minden van, ami kell a sikerhez. Jó szöveg, jó zene, jó díszletek, jó közönség. S persze, jó színészek. Ennyi, ezen múlik, hogy itt és most különleges előadás született Debrecenben.

[1] http://www.dehir.hu/kultura/minszkben-vendegszerepel-a-fodraszno/2011/11/22/
[2] http://www.dehir.hu/kultura/illuziok-ujabb-osbemutatora-keszul-a-csokonai-szinhaz/2012/04/12/
[3] http://www.dehir.hu/kultura/trill-zsolt-a-gesztusaimat-a-fizimiskamat-nem-tudom-lecserelni/2012/04/12/
[4] http://www.dehir.hu/kultura/a-fodraszno-forditva-is-megerkezett/2012/02/09/
[5] http://www.dehir.hu/kultura/hazasparos-dumaszinhaz-mesek-a-szerelemrol-nehany-szaz-statisztaval/2012/04/15/attachment/illuziok-1/
[6] http://www.dehir.hu/kultura/uzenet-a-szurkuleti-zonabol-szerelem-es-kuzdes-nelkul-mit-er-a-let/2012/03/03/
[7] http://www.dehir.hu/kultura/debreceni-szineszeket-dijazott-a-szakma/2012/03/30/
[8] http://www.dehir.hu/kultura/hazasparos-dumaszinhaz-mesek-a-szerelemrol-nehany-szaz-statisztaval/2012/04/15/attachment/illu%cc%81zio%cc%81k-filmes/
[9] http://www.dehir.hu/videogaleria/ket-dijat-nyert-a-csokonai-szinhaz-a-poszt-on/
[10] http://www.dehir.hu/kultura/parizs-imadja-a-csokonai-szinhaz-eloadasat/2010/11/10/
[11] http://www.dehir.hu/kultura/hazasparos-dumaszinhaz-mesek-a-szerelemrol-nehany-szaz-statisztaval/2012/04/15/attachment/illu%cc%81zio%cc%81k-tota%cc%81lis/]]></description>
		<link>http://www.dehir.hu/kultura/hazasparos-dumaszinhaz-mesek-a-szerelemrol-nehany-szaz-statisztaval/2012/04/15/</link>
			</item>
	<item>
		<title>Éhezni, harcolni és túlélni</title>
		<description><![CDATA[Nem illik, de kukucskálni mindenki szeret. Tiltott gyümölcsöt ízlelgetünk, amikor leselkedünk valaki után, miközben tudjuk jól, a kényelmetlen helyzet lelkiismeret-furdalást, majd megbánást szül. Az ember alapvetően kíváncsi természetére apelláltak azok az amerikai televíziós producerek, akik a hetvenes évek elején elindították a mai valóságshow-k ősét, az „An American family” című tizenkét részes sorozatot. Valószínűleg azért robbant bombaként az ötlet, mert az „intézményesített” kukucskálásból kiiktatták a „kényelmetlen faktort”: lehetővé tették, hogy a „kukkolók” otthon, egy kényelmes fotelből lelkiismeret-furdalás nélkül követhessék nyomon a normális esetben zárt ajtók mögött zajló történéseket. Később a gondosan összeválogatott, egymástól nagyon eltérő karakterek és a bezártság hozott új izgalmakat a nézőknek, akiknek többségét – kimutatások szerint – épp a szokatlan szituáció szórakoztatja. No meg a „valóságosság”, az, hogy a szappanoperákkal ellentétben ez a műsortípus nem színészekre épül, hanem többnyire kameraidegen átlagemberekre, akik valóságosnak látszó élethelyzetekben próbálják megállni a helyüket.  [1]

A képletet egy amerikai írónő, Suzanne Collins írta át 2007 tájékán, akkor, amikor végső formába öntötte a The Hunger Games trilógia első darabját, melynek filmes adaptációját Gary Ross (Dave, Pleasantville) készítette el. A valóságosság látszatát kelti, valójában azonban többszörösen megcsavart fikció Az éhezők viadala, melyben kiszolgáltatottság és gonoszság feszülnek egymásnak valamikor a jövőben, Észak-Amerika romjain.

 [2]Az új birodalom fegyverekkel kivívott, törékeny egyensúlyáról hamar tudomást szerzünk. Kiderül, hogy a tizenkét körzetre osztott államot a dúsgazdag Kapitóliumból irányítják, ahol emberszerű lények élnek abból, amit a körzetekben robotolók megtermelnek. Sajnos az uralkodó osztály értékrendjét, szokását nem ismerjük meg a filmből, a Collins-Ross kettős ugyanis csak egyetlen vetületet tálal: bemutatja nekünk a legnagyobb sporteseményüknek számító versenyt, „Az éhezők viadalát”, ami a gladiátorjátékokhoz hasonló keretet ad a történetnek. Minden évben kisorsolnak egy-egy tinédzser fiút és lányt valamennyi körzetből, majd némi felkészítést követően beterelik őket egy minden részletében központilag kontrollált terepre. A cél: a túlélés. Főhőseink a szénbányászatból tengődő 12. körzet választottjai: Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence), valamint Peeta Mellark (Josh Hutcherson). Mire kettőt pisloghatnának, már röpíti is a vonat őket a Kapitóliumba, ahol többek közt ízelítőt kapnak abból, hogy mire számíthatnak. Közben a gazdag negyed lázban ég, a Messiás helyett a valóságshow vezetőjét várják remegve, akinek felbukkanásával végre izgalom költözik az életükbe. Mert mi is lehetne szórakoztatóbb, mint egymást gyilkoló gyerekeket nézni széles vásznon?

 [3]Collins legfőbb inspirációja Thészeusz története volt a görög mitológiából; az író Thészeusz alteregóját látja Katniss-ben, akit édesapja elvesztése után az élet már gyerekként megtanított arra, hogy határozottan, körültekintően kell cselekednie, ha meg akarja élni a holnapot. Collins sajátos valóságshow-t kreál: hétköznapi emberek helyett színészeket szerepeltet, a valóság szót pedig megcsúfolja azzal, hogy egy világégés utáni, cseppet sem természetes környezetbe helyezi a történetet. A hangsúlyokat épp a megfelelő helyre teszi és az akciót is a kellő mértékben adagolja. Leginkább mégis azért hagy nyomot a nézőben, mert kiélezett helyzetekben mutatja meg, hogy mi a segítség, az önzetlenség vagy az áldozatvállalás.



[1] http://www.dehir.hu/wp-content/uploads/ehezokviadala.jpg
[2] http://www.dehir.hu/wp-content/uploads/ehezokviadala2.jpg
[3] http://www.dehir.hu/wp-content/uploads/ehezokviadala3.jpg]]></description>
		<link>http://www.dehir.hu/kultura/ehezni-harcolni-es-tulelni/2012/04/07/</link>
			</item>
	<item>
		<title>Az ellenséges pilóták is szerették az írót, végül mégis lelőtték</title>
		<description><![CDATA[Amióta Debrecenbe szegődött Vidnyánszky Attila, azóta erőteljes munka folyik a Csokonai Színházban, hogy a konvenciók, a megszokások világából sikerüljön kimozdítani a cívisvárosi közönséget. S bár ez nem könnyű feladat, mégsem eredménytelen a tevékenység. Nem minden ragadja persze magával a debreceni nézőket automatikusan, a horizont tágítása nem mindig sikeres, de ez mindig is így volt. Legfeljebb már nem emlékszünk – vagy nem akarunk emlékezni – arra, hogy Seregi László, Lengyel György vagy Csutka István direktorsága idején is akadtak kritikus hangok és voltak szájhúzogatók. Ellenben tény, hogy a korábban másfél-két évtizeden át nem igazán jegyzett Csokonai hirtelen izgalmassá vált a szakma számára [1], az előadások és a társulat tagjai sorban nyerik a díjakat, elismeréseket [2], valamint a határon túlra szóló meghívásokat [3] (Párizsba, Jaroszlavlba, Sepsiszentgyörgyre, Bukarestbe például).

Pénteken újabb formabontó produkcióval állt elő a Csokonai Színház. A Kóbor csillagot szerzőként az Újhelyi Kinga [4] és Mispál Attila házaspár, valamint Zalán Tibor költő jegyzik. Az ötletet a rendező Mispál egy internetes cikkből merítette. A téma röviden: az író és pilóta, a második világháborúban repülőgépével lelőtt Saint-Exupéry élete, halála, szerelme, álmai, élet- és művészetfilozófiája. Sok-sok ötlet, kellemes, míves zene, grandiózus, olykor erősen filmes megoldások, kreatív díszletek jellemzik az előadást. A színészek számára a mozaikos építkezésekben rejlő minidrámák már-már a jutalomjáték lehetőségét kínálják: olykor egy-két-három percben is megszülethet egy karakter, végigpöröghet egy cselekménysor, egy esemény. Garay Nagy Tamás, Dánielfy Zsolt [5], Bakos-Kiss Gábor, Edelényi Vivien és Mercs János időnként egészen emlékezetesen ragadnak meg egy-egy figurát. Stílusos, szép jelmezekben mozognak a színészek, s Gemza Péter koreográfus jóvoltából izgalmasan játsszák be a teret, amiben a díszlet épp annyi, hogy a fantázia motorját beindítsa. Áchim Tibor, Gajdos Márk, Szentai Cecília pedig jól mutatnak hangszereikkel a sarokban – üdítő, ahogy muzsikát varázsolnak a színpadra.

[caption id="attachment_144851" align="aligncenter" width="560" caption="Szalma Noémi és Mészáros Tibor"] [6][/caption]

A huszadik század első felének pezsgő hangulata árad ránk: olyan világ ez, amikor még hat a vallás, de már nyíltan tombol a szerelem mellett a szex is, ugyanakkor még vannak erkölcsök, mert aki normát hág át, tudja mit tesz. S persze, nem uralkodik mindenek felett a politika és a gazdaság duettje által mozgatott média, s az általa teremtett celebritás, mert például egy író is lehet sikeres. Sztár, akinek a könyveiért tömegek rajonganak – akár még a háborúban másik oldalon állók is. A Debrecenbe nemrég szegődött Szalma Noémi az író felesége, Consuelo szerepében a dívától az alázatosig hozza a modern és sokszínű nőt, Mészáros Tibor [7] pedig némileg harsányabban, de hasonlóan árnyaltan kelti életre Saint-Exupéry alakját.

A Kóbor csillag azonban mindezek ellenére sem klasszikus vagy akár modern dráma. Színpadi játék, ahol a szabályok némileg mások, de ugyanúgy működnek. A mozaikos építkezés akkor izgalmas, mikor a végén azt látjuk: minden elem a helyére került, s kapunk egy teljes képet. Itt van összhang, összkép, katarzis, csak éppen sok az üresjárat, a végiggondolatlan elem. Nem minden ötlet vezet valahova. A zenék jók, Újhelyi Kingának is gyönyörű hangja van: de a zene meg a szöveg együtt mégsem lesz kellemes elegy. S noha látványosak a fények, a füst, érdekes, ahogy a víz megjelenik a színen, vagy a repülés újra és újra, invenciózusan, szellemesen – ám néha túl hosszúra nyúlik egy-egy jelenet. Néha túl sok a kiabálás, a fegyverropogás. Néha a színészek sem tudják, hol vannak. (Kóti Árpád például, aki a Saint-Exupéry gépét lelövő német katona, Günther szerepében jobb pillanataiban azért azt hozza, ami miatt szeretjük őt: az embert, teljesen természetesen.)

[caption id="attachment_144843" align="aligncenter" width="560" caption="Szalma Noémi, Mészáros Tibor és Garay Nagy Tamás"] [8][/caption]

Saint-Exupéry ma aligha tartozik a népszerű és ismert szerzők közé Magyarországon. A többség valószínűleg A kis herceget ismeri, ezt a rókáról, a szeretetről, a különböző bolygókon élő különös emberekről szóló, gyermekeknek talán túl komor, felnőtteknek túl didaktikus, mégis világhíres mesét. Nyugodtan maradhatott volna még több utalás erre a klasszikusra, mert aki nem ismeri a repülésről szóló regényeit, nem ismeri Exupéry életét, nyílt és látható kapaszkodók nélkül nehezebben ragadhatja meg ezt a játékot.

Stephen King írta az írásról, hogyha egy szövegből lehet húzni, akkor abból kell is. A két, egyenként 70-75 perces felvonás sok. Mivel ez nem klasszikus dráma, érdemes azt alapul venni, hogy egy átlag mozifilm 100-120 perces. Ennyit kibír az ember kóla, sült krumpli meg toalett nélkül is. Ugyanaz a játék, ami két és fél órában hosszú, néha túl szellős, harmadával határozottan rövidítve és egyetlen felvonásba sűrítve pörgővé, feszültté és tömörré vált volna. Nem kevesebb asszociációs lehetőséggel és gondolattal, nem kevesebb élménnyel. De közelebb a minőségi szórakoztatás fogalmához. És a hangsúly az összetétel második felén, a szórakoztatáson van, mert az is jogos igény. Még olló és még habarcs, ilyesmi gondolatok járnak a recenzens fejében, aki egyébként nem érezte magát rosszul a színházban.

[caption id="attachment_144844" align="aligncenter" width="560" caption="Szalma Noémi és Újhelyi Kinga"] [9][/caption]

Nem kizárt persze az sem, hogy szükség lett volna még két-három napra, hogy teljesen kész legyen az előadás. De ez mindegy is. A Kóbor csillag megszületett. Még fog változni. Érdemes megnézni, merre, milyen irányba. Mert arról szól, amiről a mi életünk is: honnan jövünk, hova megyünk, s hogyan tesszük ezt, kit szeretünk, miért, van-e oka bárminek – miközben föld és ég között telnek napjaink.

[1] http://www.dehir.hu/kultura/poszt-ol-es-kozszt-ol-a-csokonai-szinhaz/2011/06/06/
[2] http://www.dehir.hu/kultura/debreceni-muveszeket-is-kituntettek-a-nemzeti-unnep-alkalmabol/2012/03/14/
[3] http://www.dehir.hu/kultura/vidnyanszky-darabok-franciaorszagban/2011/05/11/
[4] http://www.dehir.hu/kultura/ujhelyi-kinga-a-maria-nem-egy-szokvanyos-musical/2011/12/09/
[5] http://www.dehir.hu/kultura/danielfy-zsolt-letelemem-hogy-korulottem-mindig-tortenjen-valami/2011/11/10/
[6] http://www.dehir.hu/kultura/az-ellenseges-pilotak-is-szerettek-az-irot-vegul-megis-lelottek/2012/03/31/attachment/kobor-d/
[7] http://www.dehir.hu/kultura/meszaros-tibor-olyan-voltam-az-acelvazas-szerkezettel-mint-egy-robotzsaru/2011/12/17/
[8] http://www.dehir.hu/kultura/az-ellenseges-pilotak-is-szerettek-az-irot-vegul-megis-lelottek/2012/03/31/attachment/kobor-g-n-2/
[9] http://www.dehir.hu/kultura/az-ellenseges-pilotak-is-szerettek-az-irot-vegul-megis-lelottek/2012/03/31/attachment/koborr-n/]]></description>
		<link>http://www.dehir.hu/kultura/az-ellenseges-pilotak-is-szerettek-az-irot-vegul-megis-lelottek/2012/03/31/</link>
			</item>
	<item>
		<title>Elszabadult pasadénai tinédzserek</title>
		<description><![CDATA[Aki úgy véli, a parti elsősorban a résztvevők miatt jó – mert rajtuk múlik, hogy mi kerekedik ki a dologból – azt ki kell, hogy ábrándítsam. A Project X – A buli elszabadul azzal szembesít, hogy ez a felfogás manapság már avíttas. A parti a parti miatt jó, sőt, filmet is érdemel. A filmrendező Nima Nourizadeh 88 perces mozijának egyetlen szereplője van: a parti. Minden, ami él és mozog kizárólag a buli függvényében értelmezhető. Egy pasadénai ház úszómedencés kertjébe létrejön, újabb és újabb arcát mutatja, és folyamatosan, megállíthatatlanul terebélyesedik – elképesztő események láncolatát elindítva.

 [1]A 17 éves Thomas (Thomas Mann) szülinapján a családi fészekbe toppan be a Queens-ben szocializálódott haver, Costa (Oliver Cooper), aki végignézi, hogyan köszöntik fel a szülők egy szem gyermeküket. Unottan, sietősen tudják le a dolgot, valódi érzelmek nem sejlenek fel az arcukon. Hamar kiderül, a gyermeknevelés nagykönyvének kihagyták azt a fejezetét, amely arról szól, hogy 17 éves fiúnkat nem tanácsos egyedül hagyni otthon egy teljes hétvégére. Szomorú bizonyítványt állítanak ki magukról, amikor kimondják: lúzernek tartják a saját gyereküket, aki ugyan kedves, de sohasem volt elég vér a pucájában. Arra nem gondolnak, hogy talán a fiú is sejti, hogyan vélekednek róla, és dacból egyszer tényleg megmutatja, hogy egy oroszlán is lakozik benne. A vadat Costa és a dagi haver, JB (Jonathan Daniel Brown) csalja elő Thomas-ból, aki azzal megy bele a játékba, hogy ötven főben maximálja az aznap estére tervezett parti résztvevőinek számát. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, a limit ebben a filmben csak arra jó, hogy hamar meghaladják.

 [2]A pitékkel és sulihuligánokkal súlyosbított amerikai tinivígjátékok első olvasata nem kizárt, hogy a húszontúliakat is megmozgatja, ám abban a pillanatban, ahogy lehull a felszíni máz, nem találunk mást, csak a fiatalokat mostanság jellemző, kiábrándító tényeket és tendenciákat. Masszívabb alapokkal – mondjuk egy cselekmény szállal – a Project X tartozhatna akár ebbe a szériába, s akkor talán – ha másként nem – elemeiben még érdemes is lenne átmenteni az utókornak.

 [3]A szomorú valóság az, hogy az elszabadult buli semmilyen tekintetben nem képes a pités-huligános-cool-túrás „nagy” elődök színvonalát hozni, pedig a Todd Phillips pénzével gazdálkodó Nourizadeh még egy videókamerás geek-et is bevet a siker érdekében eszközként. Hol bukdácsol, hol remeg a kézikamera; a nézőnek öt perc után hányingere támad: úgy érzi magát, mintha a Földközi-tengeren hánykódna valahol Korzika és Szardínia között. Mi több, az a később beigazolódó baljós sejtelem keríti hatalmába, hogy az áldokumentációnak egy ilyen, filmesztétikai sztenderdek mentén egyáltalán nem mérhető antifilmben, az égvilágon semmi értelme nincs.

 [4]A humor, mint olyan, ritka vendég ebben a teljesen érdektelen, kaotikus moziban, melynek készítői azzal követik el a legnagyobb hibát, hogy elfelejtik bevonni a nézőt a partiba. Ami pedig érdektelen, az egy idő után bosszantóvá válik, és rányitja a felbőszült néző szemét az egyébként is ordító hiányosságokra. A Project X egyetlen pozitívuma, hogy valós látleletet ad a nyugati világ morális válságáról.


[1] http://www.dehir.hu/wp-content/uploads/projektx14.jpg
[2] http://www.dehir.hu/wp-content/uploads/projektx123.jpg
[3] http://www.dehir.hu/wp-content/uploads/projektx1.jpg
[4] http://www.dehir.hu/wp-content/uploads/projektx12.jpg]]></description>
		<link>http://www.dehir.hu/kultura/elszabadult-pasadenai-tinedzserek/2012/03/25/</link>
			</item>
	<item>
		<title>Szabó István esete Szabó Magdával és az Oscar-díjas bejárónővel</title>
		<description><![CDATA[Szabó Magdának stabil olvasótábora van. Az más lapra tartozik, az irodalomkritika hogyan ítélte meg tegnap, mit gondol róla ma, s mi lesz a sorsa holnap. Könyvei keresettek, s Debrecenben drámáiért is rajong a közönség. Az ajtó című, önéletrajzi elemekkel átszőtt regényét a franciák is szerették, Femina-díjat kapott érte 2003-ban.

Az ajtó érdekes könyv. Tulajdonképpen két és fél szereplős mű: az írónő, aki hirtelen sikeressé kezd válni, és a bejárónő története, aki némi hezitálás és tájékozódás után (mert akárki szennyesét nem mossa!) munkát vállal nála. A fél személy a kutya, Viola, aki egyébként kan. S bár vannak körülöttük más emberek (az ezermester, a zöldséges, a rendőrtiszt vagy éppen maga Tibor, a férj is), a maga módján Az ajtó mégis ízigvérig kamaradarab. Lélektani regény kevés igazi dialógussal, ahol a szöveg folyondárja viszi előre a cselekményt. Sok a leírás, a tűnődés, a töprengés, a narráció, ám az olvasó élvezi, ahogy kibomlik előtte az írónő szemüvegén keresztül Szeredás Emerenc, a bejárónő jelleme

Ez a szikár, fáradhatatlan hajdúsági származású öregasszony ugyanis különleges egyéniség. Szigorú, egyenes, következetes ember. Minden, amit tesz, logikus, értelme van és jelentősége. A regény ügyesen sodorja az olvasót a megismerkedés pillanataitól abba az irányba, hogy lesz része Emerenc az írónő életének, hogyan mutatkozik meg keresetlen szavai mögött egy tiszta ember, aki nagyon meg tudja szeretni a másikat. Olyannyira, hogy Emerenc, aki hatalmas „udvartartást” visz (mint egy királynő, mondhatni), akiben mindenki megbízik, s aki tulajdonképpen senkiben, és aki a vendégeit is kizárólag a teraszon, a lakása előtt fogadja, egy alkalommal még azt is megengedi az írónőnek, hogy belépjen hozzá. Be, az ajtaján. Valóságos, meg szimbólum is ez az ajtó. Arról szól, mit mutatunk meg másoknak, kit engedünk be a mi titkos birodalmunkba, kik előtt vagyunk azok, akik. Emerenc világában egyébként semmi nem művi, semmi nem álságos. S mindennek oka van. Nehéz élete volt, ez lapról lapra kiderül a könyvből, s az olvasó fokozatosan tudomást szerez Emerenc egykori tragikus pillanatairól, s megérti, mi kalapálta ilyen keményre, következetesre.

S ahogy halad előre a történet, és a regény sodorja az olvasót, már nem is olyan meglepő, amikor bekövetkezik a váratlan fordulat, és az örökké tevékeny öregasszony hirtelen leesik a lábáról. Az ajtót, ami mögött a lakásában fekszik betegen, fel kell törni ahhoz, hogy Emerencet kórházba lehessen vinni. Az írónő segíteni akar rajta, ám közben ott áll Kossuth-díja átvétele előtt. Sok minden lefoglalja, figyelme megoszlik, és nem is gondol arra, mi lesz, ha Emerenc világa mások előtt is kitárul. Ahelyett, hogy megmentené, olyan szégyenbe taszítja így akaratán kívül is, ahonnan nincs visszatérés.

[caption id="attachment_139794" align="aligncenter" width="560" caption="Emerenc és Viola"] [1][/caption]

A regény jó, a történet szép, árnyalt, mély. Szabó István remek színészeket választott [2]: Emerencet az Oscar-díjas Helen Mirren [3], az írónőt a német Martina Gedeck játssza, Eperjestől pedig megszoktuk, hogy általában mindenben jó. (Bár mindenben ugyanolyan modoros.) A zene lenyűgöző, Ragályi Elemér fényképezése zseniális – ám mindez kevés, mert az ajtó (Az ajtó!) mégis csukva marad. Hiába van a filmben pénz, akarat, szándék. A regény olvasása nélkül nem áll össze egésszé. Hiányzik a kohézió. Elemek vannak – ám nem válik érthetővé, ki mit miért tesz. Eltűnnek a motivációk, az érvek, az okok és okozatok. Arra nem lehet építeni, hogy mindenki ismeri az alapművet. Így viszont a regénnyel szemben, annak ismerete nélkül a film egy pokróc vénasszony, meg egy értelmiségi érthetetlen viszonyának ábrázolása lesz lesz egy nagyon drága, ám alapvetően mégis a 30 évvel ezelőtti tévéjátékok stílusában forgatott moziban. Szabó István filmje nem elmeséli Emerenc és Magda történetét, hanem elmesél egy könyvet, amiben ott van ez a történet. Óriási a különbség. S kevés néhány díszletelem, korabeli rendszám, telefonkészülék ahhoz, hogy megteremtse azt az atmoszférát, hihetően és egyértelműen vázolja a kort, ami a regényre annyira jellemző. Olykor pedig vannak még érthetetlen elemek is: miért is kell lelassítani azt a pillanatot, amikor Emerenc megterít egy asztalt? Mert már tudja ezt is a technika? Vagy miért kell egyetlen percben megmutatni – igaz, művészien fényképezve, de alapvetően gyorsan lepörgetve – a múltat? Hogy essünk rajta túl, lássuk, agyonütötte a gyermek Emerenc kistestvéreit a villám, ezért fél ő azóta is a vihartól? Ez így túl didaktikus, nem éri el a kívánt hatást sajnos.

Az ajtó egyszerűen rossz választás volt. Nem az a regény, ami kínálja magát, hogy film legyen belőle. Van, amiből lehet filmet készíteni, meg van, amiből nem. Rejtő Jenő írásaiból kizárólag silány mozit lehet összekalapálni. S úgy néz ki, Az ajtóból is képtelenség nagy filmet rendezni. Legalábbis így, az eredeti szerkezethez ragaszkodva. Lehetett volna persze azt mondani, hogy ez puszta nyersanyag, amiből néhány történetfoszlány, jellemfolt, érzelemszál megmarad, és abból majd valami teljesen új készül (ahogy Tarkovszkij is kezelte Lem regényét, a Solarist például)  – de ahhoz teljesen szét kellett volna szedni, és újraépíteni Emerenc és Magda történetét. Ezt Szabó István nem tette meg. Maradt az eredeti struktúránál. Ahol viszont igazán változtatott, az a vég. Jaj, csak az a vég, az az utolsó tíz perc, csak azt tudnánk feledni: minden, amit a magyar szappanoperagyártás elkövetett, ott van benne. Hamis párbeszédek, olcsó színpadiasság, nevetséges túlzások... Ha Emerenc látná, ahogy a temetőbe, a sírjához vonuló, őt eláruló nőket majd elfújja a szél, meglehet, kimászna koporsójából, és megkérdezné, ezt meg miért csinálták vele... Kinek kell ez a hamisság, ez a maximumra tekert szélgép?

Ugyanakkor persze az is igaz, hogy a hazai filmekhez képest Szabó István még így is képes volt egy nézhető mozit forgatni.  Van 45-50 olyan perce Az ajtónak, amikor képes lekötni, elvarázsolni a nézőt. Különösen akkor, amikor Emerenc sepri a járdát, amikor az imádott kutyához beszél (vagy éppen veri), amikor megtanítja az írónőt bocsánat kérni, vagy leiskolázza, milyen könnyen megy templomba az, aki a tiszta lakásba tér vissza... De mégis az a fő kérdés, miért született meg ez a mozi. Volt rá pénz? Vagy ideje volt végre megmozgatni az 50 és 90 év közötti Szabó Magda rajongókat, hogy menjenek moziba? Körükben tagadhatatlan lesz a siker. A fiatalok viszont aligha fognak tódulni rá – bár ha mégis, és kedvet kapnak az olvasáshoz, akkor mégsem volt haszontalan a küldetés. Lehetetlen persze talán nincs is, juthat eszünkbe a film egyik kórházi jelenete kapcsán, ahol feltűnik két ismerős arc két fehér köpenyes orvos szerepében. Szabó István az egyik, a másik pedig szintén világhírű kollégája, a cseh Jiri Menzel. Nos, Menzel több Hrabal műből forgatott filmet. Aki olvasta már a cseh író regényeit, novelláit, emlékezhet rá, hogy prózája sokszor hosszú, akár bekezdéseken, oldalakon át hömpölygő  mondatokra épül. Ám annak a szövegnek más a ritmusa, más a történetfűzése, mások a szereplői.

Szabó Magda nem Hrabal, Szabó István nem Jiri Menzel, mi pedig nem vagyunk csehek. S valószínű, hogy hiába a sztárgárda, a nagy pénz, Az ajtó miatt nem sorakozik fel a mi ajtónk elé Hollywood, hogy akkor szeretnének még pár tucat hasonló magyar filmet látni.

[1] http://www.dehir.hu/kultura/kritika/szabo-istvan-esete-szabo-magdaval-es-az-oscar-dijas-bejaronovel/2012/03/16/attachment/az-ajto-2-n/
[2] http://www.dehir.hu/kultura/az-ajto-marciusban-erkezik-film-szabo-magda-regenyebol/2012/01/10/
[3] http://www.dehir.hu/kultura/budapestre-latogat-uj-filmje-premierjere-helen-mirren/2012/02/28/]]></description>
		<link>http://www.dehir.hu/kultura/kritika/szabo-istvan-esete-szabo-magdaval-es-az-oscar-dijas-bejaronovel/2012/03/16/</link>
			</item>
</channel>
</rss>

